Bárdosi János: A magyar Fertő halászata. A Soproni Múzeum kiadványai 1. (Sopron, 1994)

KÖZLEKEDŐ- ÉS SEGÉDESZKÖZÖK

csak 20 szemre (4 x 20) kezdik (8. ábra 1.). A fenékrész megkötése után itt is szaporítanak, de a zsák szájrészét már 60 szemre lefogyasztják. A peremrészt (a zsák nyílását) már dupla fonallal kötik, mert ebbe fűzik bele a kézinsléget, majd a perem alatti második sor egyik szemére rákötik az átkötőkötelet, Ez röviden a hálózsák készítésének módja. A sarródi halászok az említet haltartó és halszállító eszközökön kívül még egy helyhezkötött haltárolót is alkalmaztak (még az 1940-es években is): a „nádból, v. lészából készült haltartót". Ha nagyon sok halat fogtak és nem tudták gyorsan értékesíteni, akkor került sor ennek felállítására. A nádat erre a célra háromsorosan megfonták lészának, (ugyanúgy mint azt a kürtőkészítésnél majd látni fogjuk. Lásd 9— 20 kép.) majd ezt leállították a vízbe úgy, hogy kb. 3-5 m hosszú és 1.5-2 m széles legyen, és lehetőleg ovális alakban helyezkedjen el. A nádat jól lenyomták az iszapba, és minden méterre egy karóval erősítették meg. A fenekébe homokot szórtak, hogy a hal alul ki ne túrja az iszapot, s ne tudjon megszökni. (A homok u.i. bántja az orrát és akkor nem túr (9. ábra). Ezt csak ideiglenes tárolási módnak tekinthetjük, mivel csak akkor kerül sor a felállítására és alkalmazására, ha nagyobb mennyiségű halat kénytelenek hosszabb ideig tárolni. A többi községben ezt a funkciót kis természetes tavacskák, tócsák, vagy az erre a célra készített vizes gödrök töltik be. Ezek rendszerint nagyobb méretűek, éppen ezért a benne tárolt halakat csak hálóval (vagy tapogatóval) lehet kifogni, „meghúzzák a halastavat", ha a halat értékesíteni akarják. Míg a nádból készült haltartóból egyszerűen meredével, szákkal szedik, ill. merítik ki a halakat, akárcsak a kürtőfejből. Valószínű, hogy ezek a primitív helyhezkötött tárolómódok, - a haltartókassal együtt, ami ma már e területről teljesen eltűnt - régebbiek, ősibbek, mint a bárkák. A hálózsák meghonosodását és általános elterjedései pedig csak a múltszázad végere datálhatjuk. Ettől az időtől vált kedvelt segédeszközzé a kishalászok körében. A közlekedő és segédeszközök csoportjában kell még megemlítenünk a szánkókat (Schlitten, Book) és jégpatkókat (Fusseisen, Steigeisen, Haufeisen), melyek a téli jeges halászat segédeszközei (10. ábra). A téli húzóhálóval történő jeges halászatnál kétféle szánkót alkalmaznak. Az egyik azonos az általánosan ismert és használt szánkótípussal (10. ábra a.), a másik azonban jóval egyszerűbb ennél, mivel csak talpfái, csigatartóvasai és összekötővasai (ö)vannak (10. ábra b.). Az előbbit a jeges halászatnál a húzóháló, húzókötelek és egyéb járulékos eszközök, valamint a hal szállítására használják, az utóbbit viszont kizárólag csak a hálóhúzásnál alkalmazzák, erre erősítik fel a hajtócsigát, amire a húzókötelet tekerik, s ennek segítségével húzzák a hálót. Éppen ezért a csigás-szánkó mérete kisebb is, mint a rendes szánkóé, mivel csak kb. 1.5 m hosszú, míg az utóbbi 2.5 m. A csoportban dolgozó halászok két csigás-szánkót és két rendes szánkót használnak a jeges halászatnál. A jégpatkók, - melyeket kováccsal készíttetnek - azt a célt szolgálják, hogy a halászok közlekedését a jégen biztonságosabbá tegyék, mivel ezek körmei, kapaszkodói a jégbe belemélyedve, a csúszást megakadályozzák, s így nemcsak a bátor, biztos járást, hanem még a munka elvégzését is lehetővé teszik, ill. elősegítik. Ezért a jégpatkó minden halásznál megtalálható, melyet télen a jégen a csizmája nyaktalpára köt úgy, hogy az szíj segítségével, hátul a sarok, elől pedig a lábfej felett bokaszíj módjára kapcsolódjon a csizmához. 56