Bárdosi János: A magyar Fertő halászata. A Soproni Múzeum kiadványai 1. (Sopron, 1994)

HALÉRTÉKESÍTÉS

hátunkra. Már reggel 4 órakor indulni szoktunk. 6 orara már ott is voltunk. Közbe persze pihenni is köllött, mert nagy volt a teher. „Nagyobb távolságokra persze már nem lehetett gyalog cipelni, oda már szekéren kellett vinni, vagy esetleg buszon, vagy vonaton. Hordták innen a halat a halászok még a csornai, kapuvári, kőszegi piharcokra is"

24

2. Az eddig bemutatott eladási módok azonban - az egyes halászbandák szempontjából - csak a kicsiben történő eladásra vonatkoznak, mivel a halat nagyobb tételben már nem így, hanem a kereskedők útján értékesítették. Ezekkel a halászgazda - akár személyesen, akár levelezés utján - állandó kapcsolatot tartott, hogy nagyobb halfogás esetén őket azonnal értesíteni tudja. A halat ugyanis minél hamarabb át akarták adni, mert az egyre többet veszít az értékéből. Az értesített kereskedők aztán a közeli városokból (főleg Sopronból, esetleg Nagycenkről és Kapuvárról) ládákkal megrakott szekerekkel jöttek le, hogy a halat a helyszínen átvehessék. Közvetlenül a tó partján, a kihúzott bárkákból rakták át a halat a szekéren elhelyezett ládákba. Melegebb idő esetén a kereskedők jeget is hoztak magukkal, hogy azokat soronkint jegelhessék, s ezáltal frissen tarthassák, a szagosodásukat megakadályozhassák. A legtöbb kereskedő csak abban az esetben jött le szekérrel - a halászgazda értékesítésére, - ha az egyes bandák 2 q halnál többet tudtak részére biztosítani. Kisebb mennyiség esetén a halászoknak kellett azt beszállítani, vagy más módon értékesíteni. Ha aztán már az egyik bandához lejött, akkor ilyenkor a fertőmenti községeket mind bejárta, s ezekben a halat összevásárolta. Akadtak azonban olyan kereskedők is, akik nem várták a gazda értesítései, hanem a fogási idény alatt — de főleg az ivás idején - rendszeresen minden heten — egyszer vagy kétszer megjelentek a szekerekkel, hogy a halászbandáktól, valamint a kishalászoktól a halat átvehessék. Sokszor annyit összeszedtek, hogy már kis sem tudták fizetni, nagyrészét hitelben vitték el, s az árát csak a következő felvásárlás alkalmával egyenlítették ki. A hal átvételi árát mindig a halászgazdával tárgyalták meg, vele alkudoztak. Természetesen — ilyen nagy tételben - a felvásárlási ár lényegesen kisebb volt, mint a napi fogyasztási ár, mert a kereskedő - a helyszíni átvételre hivatkozva - úgy kalkulált, hogy a két ár közötti különbségből az ő fuvarköltsége is megtérüljön, és még haszonra is tehessen szert, amiből megélhet. Minél jobb volt a halfogás, annál olcsóbban jutott árújához, mert a halászok - ha nem akarták, hogy a hal teljesen elveszítse értékét - kénytelenek voltak egészen minimális áron átadni ezt. A soproni halkereskedők bármilyen nagy tételben átvették a halat, mert ha esetleg maguk azt mind nem tudták értékesíteni, akkor továbbküldték Budapestre, Bécsbe, Pozsonyba, vagy Győrbe az ottani kereskedőknek. Ezek ezt szívesen átvették, főleg ivás idején, amikor - a tilalom miatt - e városok más vidékekről nem kaphattak halat. A kereskedők minden évben az első szállítás alkalmával, áldomást fizettek az egyes halászbandáknak, s ezzel mintegy bejelentették igényüket, az egész évi felvásárlásra. Ilyenkor állapodtak meg a gazdával az átadás ill. átvétel módszereiben és feltételeiben is. Tavasztól őszig aztán gyakran megjelentek a halászoknál, akár értesítésre, akár értesítés nélkül. A szekereiket már messziről meg lehetett ismerni, mert ők mindig nyargaltak, egyrészt hogy több községet is lejárhassanak, másrészt pedig, hogy a halak Zsugonits Ferenc. 173