Bárdosi János: A magyar Fertő halászata. A Soproni Múzeum kiadványai 1. (Sopron, 1994)

JOGI VISZONYOK

szerződtek. írásban rögzítették feltételeiket, amiket aztán a halászok aláírásukkal elismertek. Ezekben általában kikötötték, hogy a terület bérlésé és a tulajdonukat képező eszközök használata fejében a halászok által fogott halmennyiség fele őket illeti, ennek súlyát azok nem tagadhatják le, s az eladásra kémlő hal árának felet nekik pontosan lefizetik. Halászni tudtuk nélkül nem mehetnek, és halat a területről beleegyezésük nélkül el nem vihetnek. Az eszközöket nem rongálják, és a bérleti szerződésben az uradalom vagy a város által megszabott feltételeket is pontosan betartják. A bérlőkhöz egyrészt a legszegényebb halászok szerződtek, akik önállóan a területet bérelni, vagy az eszközöket beszerezni - anyagi nehézségeik miatt — nem tudták, másrészt azok, akik egyéb béreletlen terület hiányában, - ha halászni akartak kénytelenek voltak hozzájuk elszegődni. A halászok azonban általában a bérlőket megvetették, mivel azok nem dolgoztak, hanem csak másokat kizsákmányoltak, „mások zsírján élősködtek", azonkívül sokszor miattuk nem tudtak területeket kiberelni, mert azok nagyrészét ők lefoglalták, különösen akkor, ha jó kapcsolataik voltak az uradalmakkal. Ilyenkor ugyanis a halászok akár a bérleti díj többszörösét is felajánlhatták az uradalmaknak, mégsem ők kapták meg a területet, hanem a bérlő jóval kisebb bérösszegért. A bemutatott területbérlési módok közül az utóbbi csak a múlt század második felétől kezdve válhatott szokásossá a Fertő magyar területén — néhány községben: Fertőrákoson, Balfon és Fertőbozon - csak akkor tűnhettek fel a halászok mellett már a bérlök is. Azelőtt viszont ezeken a helyeken is ugyanúgy, mint a többi községben, a bandák és a kishalászok bérelhették a vízterületet. így valószínű, hogy Kis' József 1797-es leírásában megemlített „árendátorok" sem a mostani értelemben vett „bérlők" lehettek, hanem egyszerűen csak halászbandák vagy kishalászok. Ő az akkori jogi, ill. bérleti viszonyokról a következőket írja: „...tsak tsekélység az a' mit a' Gr. Széchenyi Uraság, a' kihez tartozandó a' fél Fertőben való halászat, (a' más feléhez tsak nem egészen az Esterházy Herczegnek van jussa) vesz-be az árendáért. Az Árendátorok hol magok a'széleken levő helységbéliek, hol Soprony és Rust városának némelly lakosi: de a' kiknek igen tsekély a' nyereségek"-^ A korábbi századokban viszont - az eddigiektől eltérően - a jobbágyok a következő módon szerezhették meg a halászati jogot, illetve a halászható területet: 1. a jobbágytelekhez - a szántóföldön és réten kívül még meghatározott nagyságú halászható vizet is kaptak a földesúrtól, de a halászathoz szükséges szerszámokat az uraságtól kellett bérelniük, vagy pedig 2. saját eszközeikkel dolgozhattak, de ebben az esetben a halászati jog birtoklásáért egyrészt egy bizonyos pénzösszeget, másrészt meghatározott mennyiségű halat tartoztak a földesúrnak lefizetni, ill. az uraság konyhájára beszállítani. Az pedig, hogy mikor és hol, melyik módot gyakorolhatták, az mindig a halászati jogot tulajdonában tartó földbirtokos belátásától vagy nyereségvágyától függött. Erre vonatkozóan a XVII. század második feléből (1663-1670) származó oklevelek alapján, Takáts Sándor a következőket mondja: „Sajátságos szokás járta Fertő mellett fekvő helységekben. Ezekben minden jobbágyűléshez 80 öl hosszú és ugyanoly széles vizes hely is tartozott. A jobbágyoknak azonban az uraságtól kellett hálót béreinlök, s fizettek egy Bolffy-hálótól 16 frt-ot, sopronyi két hálótól 32 frt-ot, Bolffy löbő-hálótól 4 23

2 KIS'József, 1797.418. 168