Bárdosi János: A magyar Fertő halászata. A Soproni Múzeum kiadványai 1. (Sopron, 1994)

TAPOGATÓ HALÁSZAT - 2. NYELES VESSZŐTAPOGATÓ - A nyeles vesszőtapogató használata

nádasban tartózkodik. A tapogató tehát minden kilencedik napon használható eredményesen egészen az ívási időszak végéig. Azonban minél jobbban távolodunk az ivás kezdetének időpontjától, annál korábban kell a halásznak tapogatóznia. így május végén és júniusban már csak hajnalban napkeltéig lehet, mert azután a halak már nem ívnak, hanem visszamennek a nádasba. A tapogatót a csukára nem nagyon használják, mert a csuka futva ívik, nem loccsant, nem zavarja fel a vizet, mint a ponty, és így nem lehet meglátni az ívási helyét. A Fertőn a tapogatós nem vaktában, hanem a látott halra vagy a hal tartózkodási helyét eláruló jelre borít. Ezért figyeli az ívó halak locsolását, a csomóba összeverődött, vizet csapkodó és felkavaró ívóbokrok elhelyezkedését. A csukát pedig éppen ezért nem tudja megfogni a tapogatóval, mert az ívása alkalmával nem hagy maga körül szemmel látható nyomot, jelet, és így nem láthatja elhelyezkedését, s nem boríthat rá. Ez a nyeles vesszőtapogató alkalmazásának módja a Fertő magyar területén. Egy-egy tapogatóval 2—3 esztendőn keresztül dolgozik a halász, és azután újat készít, mivel a használattól, a sok borítástól ennyi idő alatt már nagyon megrongálódik. Azonban a rossz, halászatra már nem alkalmas, „tönkrement" tapogatót sem dobja el, hanem csirkeborítónak használja fel. Érdekes, hogy 1928-ban Mika Ferenc és Breuer György arról számol be, hogy a „...tapogatóval (Stürzkorb) ...űzött halászat... már teljesen megszűnt"-^ 4 Az 1930-as években azonban a halászati bérszerződések tiltják a vele való fogást. Gr. Széchenyi Bálint uradalmi intézősége a szerződések negyedik pontjában ugyanis kimondja: „...nem engedélyeztetik az úgynevezett tapogatóval való halászat sem". Ebből pedig az következik, hogy az 1930-as években is általánosan alkalmazott, kedvelt fogóeszköz lehetett, akárcsak ma, s ezért kellett tiltani. Az pedig, hogy miért éppen ezt az eszközt tiltják, azzal magyarázható, hogy a tapogató csak ivás idején használható eredményesen, akkor pedig nagy tömegben alkalmazva súlyos károkat okozhat a halszaporulat szempontjából. Azonban ennek ellenere ma is megtalálható minden halász kezén. A tapogató már évszázadok óta használatos fogóeszköz lehet. Valószínű, hogy az itt bemutatott nyeles formát megelőzte egy egyszerűbb, nyél nélküli forma, olyan, amilyeneket a Hanságban és a Győr vidéki vizeken ma is láthatunk. Ezek is függőlegesen elhelyezett - dróttal összefont - vesszőből készült tapogatók, akár csak a fertői, azzal a különbséggel, hogy a nyél és a borító részben elhelyezett vaskarika hiányzik róluk. Ezt a típust tekinthetjük alapformának, amelyből a fertői vesszőtapogató kialakulhatott. Lényeges változtatást nem is kellett eszközölniük a formán, hanem csak nyéllel kellett ellátniuk, amire az a gondolat vezethette őket, hogy a halakat ne kelljen egészen megközelíteniük, ha borítani akarnak, - mert elriasztanák azokat, - hanem a nyél segítségével távolabbról is boríthassanak rájuk. Ha pedig már nyéllel ellátták, akkor a vaskarikára is szükség van, hogy nagyobb súlya legyen a tapogatónak, - s mivel kézzel a borítás pillanatában nem nyomhatják le, - ez húzza a tapogatót az iszapba. Arra, hogy ez az átalakulás mikor következett be, sajnos adatok hiányában válaszolni nem tudunk. Feltevésünket viszont az is igazolja, hogy 1886-tól mostanáig is változott a tapogató alakja, azóta is tökéletesítették, tehát elképzelhető, hogy a 21

4 MIKA Ferenc-BREUER György, 1928. 107. 150