Bárdosi János: A magyar Fertő halászata. A Soproni Múzeum kiadványai 1. (Sopron, 1994)
KERÍTÓHALASZAT - 1. NAGYHÚZÓHÁLÓ - A nagyhúzóháló használata: húzás karóra
legtöbbször menetközben végzik el a hálóshajó emberei, míg a halashajóban levők addig a halakat rakják át a bárkába. A háló átszedése gyorsan megy, mivel csak a kijárófelét kell visszaszedniük, hogy a beszedésnél, húzásnál alulra kerülő kidobókávafa újra a háló tetejére kerüljön. A beszedett háló két csomóban helyezkedik el a hajó fenekén, egyik a bejáró-, a másik a kijaro fele, a kettő között pedig a kiürített zsak foglal helyet úgy, hogy annak vége és a seggiköve már a ladonyon kívül, a hajó külső oldalán lóg. Az átfordításnál a gazda és az egyik folócos a kijáróreszt visszaszedi a zsákra. Egyikük a folócoskötélnél, a másikuk az ínkötélnél fogja a hálót, és egyszerre szedik mindaddig, amíg a kidobókávafa a fenékről elő nem kerül. Ezzel a hálót a kivetésre már elő is készítették. Közben a hajók haladnak tovább, a gazda most már a kidobókávafát fogja, „kidobásra, kivetésre mindig készen", vagy esetleg azon támaszkodik, s úgy nézi, szemléli a vizet, keresi a túrásokat, hogy jól választhassa meg a következő húzás helét. A halashajó jobbról követi a hálóst, és a bennelevő halászok azt figyelik, mikor dobja ki a gazda a kávafát, hogy a húzást megkezdhessék. A kidobás előtt a gazda mindig meghatározza a húzás irányát. Megmondja, hogy melyik község, bokor vagy - az éjjeli halászatnál - melyik csillag irányában törtenjen a húzás, ill. a kerítés. Reggel 6-7 órától — az indulásuk időpontjától - délig általában háromszor kerítenek. Ebédelni csak ritkán állnak meg, rendszerint addig fogyasztják el a hazulról hozott élelmüket, amíg egyik húzóhelyről a másikra eveznek. Közben bort isznak, mivel a Fertő vize ivásra alkalmatlan. Ezért az élelem mellé a tarisznyába vagy puttonyba minden halász elhelyez egy üveg bort az indulás előtt, hogy munka közben szomjúságát ezzel enyhíthesse. Vizet csak a legritkább esetben visznek magukkal, mert ahogy mondják: „Vizet úgyis sokat látunk, azt még a hátunkra se kívánjuk, nem a gyomrunkba. Azt nem is érdemes kicipelni. Az meg csak szerencsénk, hogy a Fertő vize zavaros, mert így az asszonyok nem moroghatnak azért, hogy bort hozunk magunkkal, mert elvégre ezt a piszkos, iszapos vizet mégsem ihatjuk meg. Nem igaz?" 165/ a Regebben (1945—4-6 előtt), amikor meg az egyes halászbandák kunyhója fennállt, akkor csak a főzéshez szükséges nyersanyagot vitték ki magukkal, és ott készítették el a különböző halételeket ebédre, vagy ha éjjel is halásztak, akkor vacsorára is. Most azonban a tavon töltött rövid időt igyekeznek minél jobban kihasználni, mivel a vízterületet a sötétedésig el kell hagyniuk. Délután még háromszor, esetleg négyszer kerítenek, és már indulnak is kifelé. A hajóútban a hálóshajó megy elől, a halas pedig utána. A tericcsfához érve megállnak, a hajókat rögzítik az evezők segítségével, majd három halász kiszáll, míg kettő a hálóshajóban marad, hogy a háló mosását elvégezhessék, és azt a tericcsfára felrakhassák. A hajóban lévők a háló kijárófelét először a zsákra visszafordítják, majd azt a kidobókávafától kezdve — részenként, két kézzel összefogva - a vízben néhányszor meglóbálják, - hogy ezáltal a húzás közben rárakódott iszapot lemossák róla, - és a már megtisztított hálórészt kiadják a partra a tericcsfa mellett álló halászoknak, akik azt úgy dobják fel a fára, hogy annak kétoldalán - egyiken (a külsőn) a folócos, a másikon (a belsőn) az ínkötél - csüngjön lefelé. így mossák és vetik át a tericcsfán folyamatosan mindaddig, amíg a háló teljes egészében a fára nem kerül. A végén a háló zsákját hosszában, középen elterítik, hogy tökéletesen 165/ a Gollner György. 113
