Bárdosi János: A magyar Fertő halászata. A Soproni Múzeum kiadványai 1. (Sopron, 1994)
KERÍTÓHALASZAT - 1. NAGYHÚZÓHÁLÓ
függőségi viszonyban vannak a csoporttal, s csak rendkívüli esetben (pl. betegség) maradhatnak távol, de akkor is kötelesek helyettesről gondoskodni, hogy kimaradásukkal a banda munkáját ne akadályozzák. A vasárnapok kivételével minden nap reggeltől este sötétedésig dolgoznak, áprilistól egészen a fagy beálltáig, sőt megfelelő időjárási viszonyok mellett még télen jégen is. A nagy húzóhálóval végzendő közös munkán kívül azonban ivás idején, és este egyénileg - kishalász módjára - más eszközökkel is dolgoznak, ill. más szerszámokat is állítanak le. Régebben (8-10 évvel ezelőtt) még éjjel is halásztak, főleg nyáron, mivel ebben az időszakban a hal csak éjjel, napkeltéig tartózkodik a síkvízen, azután a nádasba húzódik, ahol a nagyhúzóhálóval már nem foghatják meg. Amíg nyáron az éjjeli halászat az eredményesebb, - melyet azonban most a határviszonyok miatt nem gyakorolhatnak, mivel sötétedés után a vízen nem maradhatnak, - addig ősszel a nappali húzás a kedvezőbb, mert ilyenkor a hal már jobban szeret a síkvízi részeken tartózkodni. A banda tagjai közösen vállalják a felmerülő költségeket, és ennek megfelelően természetesen a fogás eredményéből is egyenlő arányban részesednek. Az osztozkodás azonban nem a kifogott halmennyiségből, hanem a már értékesített hal árából, tehát pénzben történik. A nagy húzóhálók, valamint a kerítéshez szükséges közlekedő- és segédeszközök az egyes csoportok, bandák közös tulajdonát képezik. A nagy húzóhálók hossza általában 240 m (ritkábban 200, v. 220 m), magasságuk pedig 50 (esetleg 60) szem. A hálók két szárnya között, középen helyezkedik el az 5-6 m. hosszú zsák (zs) (Sack), amely a halászok szerint „annál jobb, minél hosszabb, mert annál könnyebben fogja meg a halat, mivel amellik belemegy, az már nem tud kijönni belőle" A szárnyak (sz) végén foglal helyet a két kávafa, bika (Kelch, Kölch), amikhez a húzókötelek (HK), (Zugstrick, Zugleine) kapcsolódnak. Egyik-egyik húzókötél hossza „legalább akkora, mint a háló hosszúsága, de jobb, ha még ennél is nagyobb: 250 m-es általában" (47. ábra). A hálólepedő - valamint a zsák - a folócoskötélre (fk) (Oberari) és a dupla ínkötélre (ik) (Unterari) van felkötve (Antragen). Az előbbin helyezkednek el egymástól egyenlő távolságban - a folócok (Flosse, Pantoffel), melyek a hálót a kerítés alkalmával a vízen fenntartják, alul pedig a kettes ínkötél az, ami a fenékre húzza, miáltal a háló függőlegesen, zárófalként kifeszül, és a zsák szája széjjelnyílik. A' háló alján levő ínon súly nincs, mivel az egymásfölé elhelyezett két puha kötél amely ä vizet magábaszívja - elég súlyos ahhoz, hogy a hálót a fenékre lehúzza. Ha erre még súlyt is tennének, akkor a rendkívül iszapos talajba a háló túlságosan belemerülne, ami a húzást lényegesen megnehezítené. Sőt éppen a vastag iszapréteg miatt kötnek rá néha — a nehezékek helyett - 5-10 m-ként, egy-egy kis sás-, vagy szalmacsutakot, melyek azt a célt szolgálják, hogy megakadályozzák a háló iszapba merülését. Területünkön csak abban az esetben találunk ideiglenes súlyt a nagyhúzóhálón, ha azt hínáros helyen alkalmazzák. Ilyenkor u.i. szintén 5—10 m-ként egy-egy 10-15 cm hosszúságú vastagabb, átfúrt vaslemezt kötnek fel az ínra nehezékül, hogy ezek a sűrű növényszövedék ellenére is lehúzzák a hálót a fenékre, s így a halak alul ki ne ' ^ 4 Zsugonits Ferenc. 100
