Pápai Emese (szerk.): Kép - Író. Almási Tibor és Belovitze Ferenc több évtizedes múzeumi munkássága tiszteletére (Győr, 2015)
Banner Zoltán: Szervátiusz Tibor kolozsvári korszaka
KÉP-ÍRÓ a természet munkájaként vájja, perzseli be egy óriási szilfagyökérbe Dózsa vonásait, s amellyel a két korszakalkotó vas-rézkonstrukcióban kérdőre vonja a Sorsot. Mert élet és halál jelei, arca, fénye és árnyéka egymásból fakadnak, egymást feltételezik és értelmezik mind az egyes ember, mind a közösség számára. Szervátiusz mélységesen optimista művész, ezért érzékeli a tragédiát is mélyebben, mint az, aki eleve lemondott Napisten biztatásáról. O, aki viszont a csíksomolyói zarándokokkal fogadta a Napkeltét e hegy nyergében, az Időtlenség és Végtelenség élményében részesült, megszokta, hogy névtelen öregekkel együtt köszöntse: Jó reggelt Nap! és Jó estét Hold!, hiszen őseink talán találkoztak már Velük útközben errefelé vagy talán jelen is lehettek a Teremtés hatodik napján... S amekkora az Örökség, akkora a Veszteség. A Nap fennmarad az égen, s az ítélet az О kezében van; de a Veszteség felmutatása nélkül elveszítjük örökségünkhöz való jogunkat, vagyis az élethez való jogot. A Kolozsvári Krisztus és a Tüzes trónon — a Veszteség szobrai. Nem a pusztulás, hanem a felemelt ujj jelei. Jelek, éppúgy, mint a Napisten-Jelek, s mint ahogy az Örökség, úgy a Veszteség Jeleit sem engedték/engedik a mindenkori hatalom birtokosai elhelyezni méltó helyükön: a hegyek ormain, amelyek a Kárpát-medence első honfoglalóit már semmitől sem tudják megvédeni. Szervátiusz ebbe sem nyugszik bele, ezért válnak a sziklák egy adott pillanatban maguk is Jelekké, a kilencvenes és kétezres évek Oltárainak, immár valóban felállíttatott (és nem állíttatott) köztéri emlékműveinek az alapelemévé, az ábrázolattal és szóval reájuk rótt könyörgések és reménységek igéivel. (Ily módon terjesztve ki a magyar nyelvben honos képírás kifejezésünk érvényét a festészetről a szobrászatra...) Krisztus és Dózsa szenvedése csupán ikonográfiái modell, ürügy, foglalat, utalás, emlékeztetés; a fémek heteken, hónapokon, éveken át tartó hegesztésével, ötvözésével, csurgatásával, kalapálásával elért szerkezeteken, rácsozatokon át, — akinek szeme van hozzá — a nemzet és mindenkinek a saját veszteségeire látni. Ma már magam is igyekszem egybeláttatni a magyar művészet 20. századi jelenségeit, s elkerülni, vagy csak a legszükségesebbre korlátozni az elszakítottságból származó regionális eltérések, irányzat- és időbeli fáziseltolódások hangsúlyozását. Arról viszont meg vagyok győződve, hogy ennek az „art brut" és gótikus expresszionizmus hatáselemeiből ötvöződött Korpusznak és a Magyarság Trónusának az eszméjét, formai megoldását, európai üzenetét csakis kisebbségi létben eszmélődött alkotóember fogalmazhatta meg, ugyanúgy, minta Psalmus Hungaricust: „Énekelj, hogy világgá hömpölyögjön / zsoltárod, mint a poklok tikkadt, kénköves szele / s Európa fogja be fülét / s nyögjön a borzalomtól / és őrüljön bele!" (Dsidajenő) 66
