Pápai Emese (szerk.): Kép - Író. Almási Tibor és Belovitze Ferenc több évtizedes múzeumi munkássága tiszteletére (Győr, 2015)
Mattis-Teutsch Waldemar: Levél Almási Tibor barátomnak nyugdíjba vonulása alkalmából
MATTIS-TEUTSCH Waldemar képzőművész LEVÉL ALMÁSI TIBOR BARÁTOMNAK NYUGDÍJBA VONULÁSA ALKALMÁBÓL Kedves Tibi, vagy, ahogy az utóbbi időben megszólítottalak, Tibicim! Az írás, levélírás nem kenyerem, a Te műfajod. Ettől függetlenül leveleztünk, képeket küldtünk, kommentáltunk, amióta csak ismerjük egymást. Több mint negyed évszázada, nem? Mire is emlékszik ennyi idő után az ember? Hogy lófarkat viseltél, szakállt, mint most is. A múzeumban laktatok, azután költöztetek a Rákóczi Ferenc utcába, Gábor kisfiú volt és volt egy papagájotok. Emlékfoszlányok. Amire pontosan emlékszem, az az érzés, amit akkor éreztünk. A tenni akarás érzése, amit — ha tudattalanul is —, de a szabadság érzésével azonosítottunk. Úgy is volt, Te írtál Nagyapámról, Apámról, rólam. Családunk "krónikása" lettél. Kiállításokat rendeztünk a Rómer-teremben, a Győri Zsinagógában, több alkalommal is. Rohant az idő, mind újabb és újabb terveket szőttünk, valósítottunk meg. Terveztünk az örökkévalóságnak. Nem kérdezősködtünk sokat. Se magunktól, sem másoktól. Tettük, amit és ahogy éreztünk. Azt mondják, az ember, ahogy öregszik, visszafelé kezd élni, egyre többet foglalkozik emlékeivel. Levelemet ennek elkerülése végett így kellett volna kezdenem: „Hogy vagy, mit csinálsz?" Tudom, hogy nyugdíjba mész! Eljött ennek is az ideje. Ebben az évben én is nyugdíjas leszek. Hadd írjam ezt a levelet már, mint nyugdíjas a nyugdíjasak. Ifjú koromban úgy gondoltam, hogy méltánytalan az öregkori nyugdíj, az embereknek fiatal korukban kéne kiosztani, hadd tudják élvezni, aztán melózzon mindenki, amíg ki nem dől. Nem is voltam egyedül ezzel a véleménnyel kortársaim körében. Most azt mondom, jól van ez így, ahogy van. Tudom, hogy Nagyapám és Apám is alig várták nyugdíjazásukat, aztán igencsak megviselte őket. Hiányzott a megszokott időbeosztás, pont az, amit fárasztónak tartottak azelőtt. Pár évre volt szükségük, amíg kialakították új programjukat, megszokták azt, újra beilleszkedtek a családba. Azután meg felvetődik a kérdés, mit is csináljon az ember az idejével, vagy minek csináljon egyáltalán valamit az idejével? Időmilliomosok leszünk egyszerre. Meglepődünk. Mintha ezt a sok időt máskor, másképpen, hasznosabban tudtuk volna felhasználni, ez az érzésünk. Váratlanul egy csomó kérdés — az érzésekről nem is beszélve — rohanja meg az embert, és ebben a korban. Ki gondolt rá, hogy még kérdéseket kell feltennie saját magának, és azokat még meg is kéne válaszolnia. „Olvassunk!", szokták mondani, elolvasni, amit még nem olvastunk el. Pedig olvastunk eleget, ahogy Jovián Gyuri közös barátunk mondta, mind olvastunk és olvastunk ifjú korunkban, hogy aztán mind elfelejtsük, amit olvastunk. Állítólag beépült azért valahová. Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. Most is beépül valahová, vagy csak szórakoztassuk 33
