Pápai Emese (szerk.): Kép - Író. Almási Tibor és Belovitze Ferenc több évtizedes múzeumi munkássága tiszteletére (Győr, 2015)
Varga Attiláné Veronika: Dramatizált múzeum
VARGA Attiláné Veronika múzeumpedagógus vizsgázásában, ha drámai modellel, a műfaj elemzésével rokonítjuk? Bécsy Tamás idézte Almási Miklós véleményét, mely szerint „A tragédia mindig is a történelmi összefoglalás művészete volt: ebben a formában búcsúzik az emberiség a múltjától, vagy üdvözli az új korszak érkezését - jóllehet, mind a búcsú, mind a jövő megsejtése csak végzetes lehet." (Bécsy, 2001.67. p.) A drámapedagógia eszközeinek felhasználásával készült múzeumpedagógiai foglalkozások előtt elsősorban azt vizsgáltam, mennyire elemezhető egy történeti kiállítás a tér-idő-cselekmény drámai hármas egység szemszögéből. A kiállítás „dramatizálása" tér-idő-cselekmény A dramaturgiát, mint a nézői figyelem befolyásolásának gyakorlati tudományát segítségül hívva vizsgáltam meg a kiállításokat. Természetesen egyfajta távolságtartást követel maga a két műfaj különbsége, ám lényegi pontjai igenis hasonlóak, néhol azonosak. Mind a két műfaj az emberről, az ember cselekedeteiről, életét meghatározó sorsfordulatokról szól, és az emberre akar hatni. Mind a két műfaj befogadója az emberi történetre kíváncsi, még ha a múzeumi tárlat néma előadás is. Itt is tudni szeretnénk, kik a szereplők, szeretnénk tisztában lenni a szereplők viszonyaival, végtére is tudnunk kell: — kiről szól a darab — mi történt vele — mit csinált — mi a múltja, hogy ilyen lett — hogy végzi? Ha színjátéknak tekintjük a kiállítást, több síkon is értelmezhetjük a vizsgálatunk tárgyát. A dramaturgiai tér maga a múzeum, vagy a kiállítás terme, de legfőképp tekinthetem színpadnak a vitrin mögötti világot. Az idő lehet az a korszak, melyről szól a kiállítás, de vizsgálhatjuk, ahogy Székely István is tette, a kiállításban eltöltött időként. Időként foghatjuk fel az itt és most lehetőségét, a jelen pillanatot, amikor együtt vagyunk, és közösségként gondolkodunk el a múlt idők tárgyain. Szereplőink a műtárggyá vált tárgyak, őket, azokat a rendező, avagy a kiállítás kurátora komponálja a műbe. Ok „játsszák" el, közvetítik felénk a megírt művet, a cselekményt, ám ha nem érzékelünk cselekményt, csak mint kellékek sorakoznak „színpadunkon", akkora látogató válhat szereplővé. Színházi szerepe szerint, a betonúkhoz ragaszkodva, a kiállításban csöndben, fegyelmezetten és lassan arrébb-arrébb lépdelőként, hogy ne mondjam lézengővé, múzeumi tárlatnézővé válik. Addig, amíg jelen van a teremőr, ám a kiállítás sarkában csak megérinti, amit nem volna szabad... Nem utolsósorban hasonlóan éli meg néző, ha nem kap egyértelmű válaszokat, nem tudja kiről, miről szól a darab, ha túl harsány, vagy túl unalmas, elérke-211
