Pápai Emese (szerk.): Kép - Író. Almási Tibor és Belovitze Ferenc több évtizedes múzeumi munkássága tiszteletére (Győr, 2015)
Dr. Rechnitzer János: Egy barátság margójára
KÉP-ÍRÓ pos és újszerű bemutatást kapott ez az első korszak, de a további festői periódusok is említést nyertek, igaz, erős kritikai éllel. Tibor segítségével találkoztam Mattis-Teutsch Waldemarral, a festővel, aki a művész unokája — nála találtam meg ennek a kritikusan fogadott realisztikusszimbolikus korszaknak a műveit. Engem ezek a munkák nyűgöztek le igazán, bennük láttam meg a mester félelmetes erejét, azt az új világot, amiről akkor még nem tudtam, mit jelent, és miként formálódott ki. Ennek lényegét később Almási első nagy monográfiájából értettem meg, így mélyült el az első (meg)érzés szerelmetes gyűjtői tiszteletté. A kilencvenes évek utolsó harmadában napjainkhoz képest még más viszonyok uralkodtak a romániai, erdélyi utazások alkalmával. A Győrtől 1000 kilométerre található Brassóig borzasztó állapotú utak vezettek, és a benzin minősége is csapnivaló volt. A határok határ jellege még működött, egyszóval sok érdekesség történt az utazások során, de úgy gondoltuk, kalandra fel! És elindultunk egyszer, kétszer, és aztán megint, feltérképezni a hagyatékot. Jártunk más művészeknél is, volt, ahol csak röpke ismeretség született, volt, ahol tartós kapcsolat alakult ki, művek jöttek, kerültek hozzánk, hol egyszerűen, hol rejtélyes módon. Engedéllyel és korrekten megvásároltuk a gyűjteményünkbe az alkotásokat, megküzdve a galambtrágyás padlásokkal, a határőrök érdektelenségével, vagy éppen belekóstolva a megalázó autókipakolásba és trükkös várakoztatásba, titkos dokumentumok rejtegetésével gyanúsító sunyi határőrök zaklatásába. Tiborral közösen éltük meg ezeket a kalandokat, akinek ezen viszonyok nem voltak ismeretlenek, hiszen élete első, fiatalabb felét a még szörnyűbb diktatúrában töltötte, így bölcsen jelezte, hogy nyugi, a dolgok megoldódnak. Nos, megoldódtak! Kalandozásaink eredményeként — minden bírálat és tartózkodás ellenére — a gyűjtemény a második Mattis-Teutsch-korszak talán legszebb, igen reprezentetív darabjaival gyarapodott. Azt a gyűjtői filozófiát követtük, hogy ezekre a kései, kevésbé ismert korszakokra kell koncentrálni: begyűjteni a legfontosabbnak ítélt — nem nagyon tudtuk, hogy melyek azok — darabokat és hozzáépíteni az ismert Mattis-Teutsch alkotói világhoz a műítészek és/vagy galéristák (ezek sokszor egybe is estek) által nem kellően becsült periódus alkotásait. (Vélhetően ha nem mi, hanem ők fedezték volna fel ezt a korszakot, talán a helyzet is más lett volna?) Ebben sokat segített Kieselbach Tamás, aki 1999-ben a Műcsarnokban rendezett Artfair-en kiállította a müveket, így az első meglepetéssel — Mattis-Teutsch új arcának bemutatásával — ott találkozhatott először a műértő közönség. Tibor hatalmas Mattis-Teutsch-dokumentumtárral rendelkezett, a sok-sok beszélgetés is arra ösztönözte, hogy rendezze meglévő jegyzeteit, egészítse ki azokat, 18
