Kücsán József - Perger Gyula: Győr-Moson-Sopron megye népművészete (Győr, 2002)
Perger Gyula: A vallásos élet és a népszokások tárgyai
sőbb magyar vidéken és a Répczemelléken. Szokásban van itt az úgy nevezett tyúkverő is némelly helységekben, melly abból áll, hogy a vendégek egymáshoz rendre nagy kedvvel és zajjal elmennek és folytatják az evést, ivást. ” (Kiss 1833, 27-28) Edvi Illés Pál szintén a vőfély verseket és a tyúkverőzést tartja említésre méltó lakodalmi szokásnak a Tóközből. (Edvi 1827, 12-25) A 19. századi leírásokban emlegetett vőfélyversek kéziratos füzetekben, ponyvákon hagyományozódtak, de a tikverőzés már az első világháború idején megszűnt. Sok helyütt viszont napjainkig szokásban maradt a legénycéhek hagyományát idéző pimborkérés. Hövejen, Vitnyéden, Veszkényben, Völcsejen, Sarródon a legénycéh tagjai hívatlanul a lakodalmas házhoz mennek a menyasszonyt megpördíteni. Rozmaringos, felpántlikázott botjukkal bezörgetve kémek bebocsátást, hogy aztán néhány táncot járjanak a menyasszonnyal és a koszorús lányokkal. A tánc végeztével megkapják a számukra előkészített bort, kalácsot és sült húst. A 19-20. század fordulóján a nagycenki legények pimborkalinkóját egy nagy boros kulacs szájára húzták, színes szalagokkal rákötötték, s közepébe rozmaringszálakkal díszített sült kakast ültettek. (Dömötör S. 1960) (12.50.) Ha a menyasszonyt mást faluba vitték, a legények a falu végén kötelet húztak az úton keresztül, megállítva a násznépet. A legények igazságát - váltságdíjat - követelték a vőlegénytől, a közösségből kiszakított leányért. (Takács 1958; Ivancsics 1959) E szokás ismert volt a hegyeshalmi és bánfalvi németeknél is. A Moson megyei heidebodeni vőlegény, mikor falujába vezette menyasszonyát, ünnepi fogadtatásban részesült. A falu határában a menetet a legények és a nép diadalkapuja várta, ami két feldíszített pózna, melyet szalagokkal befont zsinór kötött össze. A zsinórra minden jelenlevő ráakasztotta díszes selyemkendőjét. (Vosáhló 1931, 54; Ikvainé Sándor 1994) Halál, sírjelek Ha az egyén, vagy környezete az előrehaladott életkor vagy betegség miatt érezte, vagy tudta a közeli halált, teljes nyíltsággal és tudatossággal készült föl erre. Míg az időskori halált az életút természetes rendjéhez tartozónak tekintették, a hirtelen halál „Isten büntetése” volt, hiszen ilyenkor az elhunyt nem tudott felkészülni a halálra. Fájdalmas volt a csecsemők, kisgyermekek halála, de az igazi tragédiát az eladósorban levő fiatalok elmúlása jelentette. Ez temetésük külsőségeiben is kifejezést nyert. A városi polgárok és jobbágyok halálképének, halálra készülésének, temetkezési szokásainak vizsgálatához kiváló források a 17. 510
