Kücsán József - Perger Gyula: Győr-Moson-Sopron megye népművészete (Győr, 2002)

Balogh Jánosné Hováth Terézia: Az öltözködés és a viselet, mint népművészet

1951, 3) Legtöbbször azonban a magyar és a horvát, sőt részben a német asszonyok is „...házasságuk első éveiben egyedül a’ főkötő által különböztetnek-el a’ szüzek seregétől“, ahogyan a rábaköziekről megfogalmazták. (F. 1840, 51) A nyugatabbi csoportokban főként puha kelméjű, három részből szabott fejkötőket viseltek. A csepregi fejkötőcsinálók egységes stílusú, a Vas megyeiektől eltérő, megkülönböztető termékeit nemcsak a mezőváros, hanem a szomszédos falvak, Szakony, Zsira, Vis, Bük, Gyalóka is rendelte. Azzal a megjegyzéssel, hogy a „csepregi az még bolongyabbul ki vót díszítve ”, és ott hamarabb, a 20. század legelején kiment a divatból a fejkötő, míg falun csak a két világháború között. A Répce melléki magyarok ebből a formából az átlagosnál gazdagabb készlettel rendelkeztek. Legalább háromféle volt minden asszonynak, fehér csipkéből, fehér pamutkelméből, fekete selyemből. Fejkötőkészletét ajándékként egyesével ki-ki megkapta egész életére a házasságkötésekor. Csináltatott a menyasszonynak a keresztanyja, testvérei meg a „komámasszon” egyet csipkéből, többnyire hármat pamutkelméből és egyet selyemből. Ha „sok vót az atyafi”, meg gazdagabb a rokonság, akkor többet kapott. „A lakodalomban mindet sorra fel kellett tenni, hogy minden egyé lássa, hogy az övejit is föveszi. ” Minden tánc után másikat kellett fölvenni, egyre kisebb értékűeket, kevésbé pompásakat. Csak a fekete selyem fejkötőt nem tette fel az új asszony a lakodalmában. A keresztanya szokott lenni a „ nyoszolóasszon ” azaz „ koszorusasszon, az vette a legelső fejketőt mindenkinek; amikor levették éjjel a koszorút a lakodalomba, azét köllöttfötenni először”, amely - egy, 1893-ban férjhez ment adatközlőm esetében - piros szalagos csipkefejkötő volt. „Az asszon, aki csinálta a fejkötőt, az tette föl” az új asszony fejére. Az említett új asszony esetében következett még egy kékszalagos csipkefejkötő, majd egymás után négy pamutkelméjűt kötött föl, amely pamutból horgolt, eltérő mintájú, különböző szélességű betéttel volt díszítve. A hátul derékig lelógó két széles szalaggal kiegészített, dróttal merevített tüllcsipke fejkötőt menyasszonyfejkötőnek nevezték, mivel divatjának utolsó szakaszában nem is vették föl többet a lakodalmuk után. A pamutkelméjűeket az 1900 körül házasodottak még 8-10 évig viselték, de „ünnepen is csak muszáj ságból kellett föltenni, mer akkor kicsúfolták az embert", ha nem volt fejkötője. Az ilyen fejkötőkbe díszként fűzhető szalagot tetszés szerint váltogatták rózsaszín vagy világoskék kivitelben. „Mulaccságba vagy lakodalomba kendő nélkül mentek, kendő nélkül volt a fejekbe a fejkötő, már aki fiatalasszony volt ... vagy ha valahá mentünk. ” (Horváth T. 2000, 8) Tisztes felöltözöttség esetén, utcán és templomban e fölé került az álluk alatt kötött kendő, de mivel elöl kötötték meg a fejkötőt is, kilógott a két fehér szalag-394