Grotte András: Győri ötvösség 1800-1872 - Győri művészettörténet 3. (Győr, 2002-2003)

Tanulmányok

A biráló bizottság, amely maga is meglepődött a kiállított tárgyak szépségén, Streicher munkáját bronzéremmel jutalmazta (36). Sajnos, a szelence további sorsa ismeretlen. Streicherről sem tudunk sokat, bár a kevés rá vonatkozó adatból megle­hetősen szimpatikus képet rajzolhatunk. 1815. április 12-én született. Édesapja, Johannes Streicher, Ausztriából bevándorolt hentes és kocsmáros. 1814-ben Újvárosban kötött házasságot édesanyjával, Elisabetha Elizsákkal. Öt fiú és három leánygyermekük közül a legidősebb a későbbi ötvös. Egyik húga - Theresia - Joseph Hermann rézműves felesége lett 1852-ben (37). Johannes Streicher Gustav Hauszer inasa volt 1829. szeptember 7-e és 1833. augusztus 25-e között (38). Vándorlásáról semmit sem tudunk. Remekét 1845. október 9-én mutatta be a céhnek, és ekkor mesterré, valamint a céh valóságos tag­jává fogadták (39). Szerepléséről az iparmű kiállításon fentebb szó volt. Amikor 1848-ban megszervezték a nemzetőrséget, a belvárosi 1. századba került (40). A tisztválasztáskor főhadnagy lett és Pozsonyba vonult a nemzetőrökkel. Kossuth hívének számított, ezért Győr feladása után -1849 nyárutóján - őt is beszolgáltatás­sal büntették. Ágyat és ágyneműt kellett adnia a kórháznak (41). Valamikor ez idő tájt vette feleségül Tompa Júliát (kb. 1835-1892) (42). Egyetlen ismert inasát. Soltész Istvánt, 1848-ban szegődtette, és 1853. január 10-én szabadította fel (43). Munkásságát nem ismerjük. A céh megszűnésekor már nem dolgozott ötvösként, városi képviselő lett. 1893. október 26-án halt meg (44). Nem minden esetben volt azonban nehéz bekerülni a céhbe. A céh vidéki mesterei­től, az ún. Landmeisterektől, akik nem a céh székhelyén űzték iparukat, de igényel­ték, hogy a céh tagjai legyenek, és mint ilyenek, élvezhessék az érdekképviselet előnyeit, sokszor még remek készítését sem kívánták meg (45). Ebből is világosan látszik, hogy a remeklés célja ebben az időben elsősorban már nem a szakmai színvonal megőrzése és fenntartása, hanem a helyi konkurencia korlátozása volt. A vidéki mesterek legtöbbször írásban vállalták a céhes mesterré válás egyszerűbb módjával járó hátrányok elfogadását és betartását. Joseph Moser például kötelez­vényben ismerte el, hogy mivel őt remekrajz és mesterremek készítése nélkül fogadták el vidéki mesternek, csak azt igényelheti, ami egy vidéki mestert megillet (Adattár, Joseph Moser). Nem fog magának sose helyet igényelni Győr városában, és - mivel remek nélkül vették be a céhbe - elfogadja, hogy ha mégis helyben akar­ná iparát gyakorolni, elutasíthatják (46). Sajnos, Moserről közelebbit egyenlőre nem tudunk, működésének helye is isme­retlen (47). Láttuk az eddigiekből, hogy a győri ötvöscéh a mesterfelvételek körül adódó viták eldöntéséhez egyes esetekben véleményt kért a pesti vagy a pozsonyi céhtől. Elő­fordult azonban fordított eset is, azaz a győri céhet kérték fel valamilyen vitás kérdés eldöntésére. Egy 1845. május 4-én kelt tanácsi iratból látható, hogy a komá­romi ötvösök céhbiztosa megkereste Győr városának tanácsát, hogy véleményt mondasson az ottani ötvösökkel az Eduard Petuellivel, valószínűleg a felvételi

Next

/
Thumbnails
Contents