Molnár Attila et al.: Jöttek - mentek. Langobardok és avarok a Kisalföldön - A Győr-Moson-Sopron Megyei Múzeumok Kiállításvezetője 3. (Győr, 2008)

Tomka Péter: Langobardok a Kisalföldön

A langobard exodusról persze az írott források még többet elárulnak. Megismerhetjük a bizánci diplomácia cselszövéseit, a langobardok és a gepidák egymásnak ugratását, a langobard—avar szövetséget, az új szomszéd veszélyes voltának valamint annak a felismerését, hogy Itália, minden népvándorláskori nép vágyott célpontja éppen nyitva áll.

A nemzetközi helyzet egyedülálló alkalmat nyújtott, a langobardok kihasználták az alkalmat. Tudjuk, hogy 568 húsvétját még megünnepelték Pannóniában.

Szászokkal, gepidákkal, dunántúli szvébekkel, a római lakosság maradványaival együtt, maguk mögött mindent felégetve, még temetőikből is összeszedve a

használható tárgyakat, fegyelmezetten kivonultak az egykori provinciából, amit átadtak az új hódítónak.

Szinte napra pontosan ismerjük a kivonulás időpontját — a bevonulásét, Pannonia megszállásáét azonban nem. A források ellentmondó adatokat tartalmaznak, a régészet még további lehetőségeket vet fel. Ma úgy tartjuk (Bóna István, a legnevesebb magyarországi langobard-kutató nyomán), hogy először a Duna mentét szállták meg a 6. század első évtizedeiben, majd fokozatosan (536 után) az egész E-Dunántúl (Burgenlanddal együtt) és a délebbi területek egy része került sorra. 546/47-ben már az egész Dunántúl a langobardok politikai hatalma alá került, bár a Savaria (Szombathely) — Keszthely — Sopianae (Pécs) vonaltól délre—délnyugatra még nincs nyomuk.

A történeti korszakolásnak megfelelnek a régészeti periodizáció fázisai: 510-535 (korai, észak-pannóniai fázis: itt jöttek létre a három nemzedéken át használt „nagy” langobard temetők közel száz sírral, ezeket nevezzük „Szentendre-típusnak”), 536—550 (késői, dél-pannóniai fázis, fele annyi sírral, „Vörs-Kajdacs típus”), végül 550-568 (pannóniai fázis).

14