Szögyi G. Vilmos: Hölgyek és urak Győri ezredévi naptára az 1898-ös évre. Győr, 1897.

SZÁZADVÉG. Beteg vagyok ; oh, én tudom, Nemsokára elbúcsúzom : Mit se szánva, mit sem bánva Szállok át a másvilágba. Fent a földön vig az élet, Kaczaj hangja ide téved ; És itt nem is tudunk róla, Hervad-e vagy nyit a rózsa ? A nagy égbolt rám sötétül Es én alszom álom nélkül ; Örökös gyász a sir mélye Nem derül ott soha fényre. Szerelmesek csókot lopva Néznek fel a csillagokra ; Rügyet bont a napnak lángja, Harmat árad a virágra. Szőgyi Ignác.:. Lenge szellő suttog lágyan, Örökös vágy mámorában : Nem lel sehol nyugalomra Mintha száműzetett volna. Az élők majd megsiratják, Gyászpompával eltakarják ; El ta karják, elföldelik Es azután elfeledik. Es suhog az idő szárnya, A telet a tavasz váltja ; Örök forgás fennt az élet, Boldog, aki ide térhet. Óh, ki is gondolna arra, A ki egyszer meg van halva Kire az ég rásötétül, A ki alszik álom nélkül ? ! Ide le a földbe mélyen, Hogy pihenjen csöndességben, Hogy az örök álom leple Boruljon a kihűlt testre. S felülről ha nyílik az ég, Néha mintha s : ó hallanék : „Nyugodj, pihenj, édes fiam, Ide juttok mindannyian l

u Szőgyi Ignácz.