Szögyi G. Vilmos: Hölgyek és urak Győri ezredévi naptára az 1898-ös évre. Győr, 1897.

— Mit, Józsi ? írd meg a levelet a lótámnak, hogy ennapnál tovább ne maradjon a rokonyságnál, mer elmének más szeretőt keresnyi. Eddig a Klára Sándornak diktátam a leveleimet, de most az is urlóban van. Leűtem a keresztlábu asztal mellé. Nehezen ment az irás, fáztam. A Józsi mellettem állott folytonosan s vigyázta a kezem járását. — Mi irsz most, testvír ? — kérdezte, mikor erősebben megnyomtan a tollat — Azt írom, hogy szerelmes szivem, Katám. Józsinak kevés vót ez az eppár szó ; aszonta : — Rátarti a leány, szereti ha szipeket mondanak neki. Azt ird oda tesvír

: Ides szrelmes szíp szivem, Katám. — De fázik a kezem, nem foggya a tollat. — Várgyá csak, majd menten betüzelek a kályhába. Osztán kikapcsolta a borgyuját, előszedett belüle ennagy csomó szerelmes levelet, akiket a Kati kűdözgetett hozzája. Tulipánt, meg rúzsa, meg tőrrel átszúrt sziv vót mindenikre rajzúva. Egy ideig nízegette üket Józsi osztán eczczere csak bedobta az égisz csomót a kályhába. Hirtelenesen lobbot vetett a sok. szerelem, de nem melegített. A szél bedudát az ablaknyilásokon, a köpönyegemet is rám terítem, mégis vaczogott a fogam. •—• Várgy csak tesvír, van még egy nyaláb a borgyu fenekin, megtróbálom azzal. Megin előrámút egy csomót. Egyet-egyet végig tapogatott közülük, honnem maratt-e benne valami kézzelfogható emlík, osztán az ujabb municziót is csak elnyelte a kályha. Én meg huzkátam a betűket szípen egymás után ! A legkisebb emliket is hivségesen őrzöm, akit hogy te szántál nekem, ides Katám. Azok a vigasztalóim, sanyarú naptyaimba, álomra se tudom hajtanyi a fejemet addig, mig vígig nem óvásom mindenik sir írásodat. Pörge Józsi ódáiba bökött : — Ne hazugygy annyit, hiszen óvasnyi se tudok. — Nem kő mindent az asszony orrára kötnyi, még kitaláná pletykányi. Ebbe osztán megnyugottunk s bevégeztem a levelet, akit tudom, hogy minnig ott tartigái a Kati a tükör háta mögött. Ippen az utóső betü szalatt ki a tollambul, mikor reánk nyitotta az ajtót a napos. Megláczczott rajta, hogy többed szedett be ajóbul a kellctinél. A szemei igtek, a kipe meg olyan piros vót, mint a rúzsa. U ugyan aszonta, hogy a hideg ájertu van az, de hát mink ismertük mán azt a hideg ájert. Megát mellettünk s a vállamra tette a keztyüs kézit. — Micsinyának, kentek ? — Ünneplünk, káplár ur. Legyintett egyet s hunyorgatott a szemeivel : — Hej, nincs ünnep a kaszárnyába, csak azon kívül. 2. Klá/a SándOx' meggyütt hazurú. Sok elemózsiát hozott magával, alig győzte kitarisznyázni. Friss vót a kipe mint az ómafa virága ; egyre-másra mosolygott, sohase láttam még olyan jókedvibe. — Mi a szösz ütött hozzád, Sándor ? kérdeztem tűle. — Megint megtanátam a szivemet, pajtás. Osztán mikor a strózsákon nyujtózkottunk, elmond; tt egyetmást. — Tudod, mikor azt cselekettem, osztán halálhíremet vittík haza, szegíny