Szögyi G. Vilmos: Hölgyek és urak Győri ezredévi naptára az 1898-ös évre. Győr, 1897.

— Igaz, hogy én még ma is a régi vagyok ! Vagy csúnyább lettem talán. Hiszen jól van. Vagy a férjeknek meg van az a joguk, hogy udvariatlanok is lehetnek ? De ugye, mi azért egyformán szeressük. ? . . . A bankár ur kezdte belátni, hogy az asszonykának némikép igazsága van. — Le Paula, milyen különös vagy ma ! — En ma ? Ön uram már régen ! És fölugrott az asztaltól, odafutott a fehér medvebőrrel fűzött causeuse-hez és belehajtotta fejecskéjét mintha sirna. A bankár ur érezte, hogy az asszonynak igaza van. Oda ment, melléje ült és a szivében valami régen érzett meleget kezdett ismét érezni. Kinyújtotta a karjait és megölelte a kis kígyót. A kis kigyó pedig látta már, hogy czélt fog érni. Az asszonyka fölkelt, elkezdett ismét ugrálni úgy, hog}' esti pongyolája a mellén kinyílt, lábacskáiról leesett a török papucs és amint odaugrott az ajtó drapériája mögé, fejét és lábahegyét kidugva, reszkető hangon szólt ki : — Ma úgy fázom. Te nem ! — Én . . . én . . . nekem melegem van ! — Én lefekszem — és te ? A banKár ur válasz helyett csöngetett. A leány lépett be. — Meggyújtottad a dolgozó-szobámban a lámpát ? — Parancsára nagyságos ur ! — Oltsd el megint. És ő is eltűnt a drapéria mögött. Másnap reggel, mikor a bankár ur már fölkelt és kis felesége ágya körül foglalatoskodva, egy tálezán nyújtották neki a reggelijét és a napilapot — a bankái ur a napi lap után nyúlt. — A táviratokat kereste. — Figyelj édesem, majd felolvasom a táviratokat. - Halljuk. — Tehát : . . . Megtörtént — mentve vagyunk . . . — Várj csak, várj egy per ezre. Ezzel a nagyságos asszony odaugrott kis rococo-iróasztalához, rózsaszínű levélpapírt vett elő és lázasan irta reá e sorokat : „Drága egyetlenem ! „Megtörtént — mentve vagyunk. Szerető hű Paulád". Borítékba tette, leragasztotta és csengetett : „Teréza — vidd ezt a levelet a — divatárusnőmnek". Teréza megnézte a czimet, aztán elnyomott mosolylyal ajkán, szemtelen szánakozással nézett a nagyságos úrra, ki türelmetlenül várta, hog}- felesége ismét figyeljen és kiment. Az asszonyka pedig odaült a férje ágya szélére és állát a tenyerébe támasztva melankolikus hangon szólt. — Kérlek — olvasd hát tovább ! . . . lícf/i/i Jenő Ünnep a kaszárnyában. Ünneplőbe jártak az emberek. A képük megeligedett vót, a boldogság beszit a szemeikből. A csizmájuk sarka is különben koppant az uezczakövin. Karácsony szent ünnepe következett. Immár a másodikat tőtöttem ide genybe. A kaszárnya megüresedett. A gyerekek urlóbra mentek. Akinek eksztrájj*