Szögyi G. Vilmos: Hölgyek és urak Győri ezredévi naptára az 1898-ös évre. Győr, 1897.

Egy szál rózsa. A szép piros rózsa elrepült messze a fehér jázmin lúgos felé, ott elnyelték a hajlongó illatszóró lombok. Nem látszott belőle semmi többé. Az asszony utána bámult egy darabig, egy kicsit, mintha sajnálta volna, azonban, miután látta, hogy mo9t már úgyis hiába, teljes közönyösséget s még egy kis haragot is mutatva, fordult vissza a mellette várakozó karcsú fiatal emberhez — Elmehet a virága után, ha tetszik . . . — El P — El . . . el . . . nem kell semmi, még egy kis levél se, a mi magára em ékeztet — minek ? Idegesen lerázogatta a blúza csipkefodrára akadt virágszirmokat, az arcza égett bele. A férfi valami kör félét rajzolt a vékony pálczájával a finom sárga homokban, azt nézte pár perczig olyan fontos arczczal, mintha valami nagyon komoly dolgot csinálna, azután elronto'ta az egészet egyetlen n eresz húzással s az asszonyhoz fordult. — Kérem, mondja el, mért haragszik P — Hogy miért P — Igen — igen ! Mert ón ugyan el nem birom képzelni, hí csak segítségre nem siet az emlékeaö tehetségemnek — bántottam valamivel ? Vétettem valamivel ? Tettem ellene valamit ? No de szóljon — vádoljon — beszéljen most! Van rám panasza? Van reá oka, hogy olyannak képzeljen, a milyennek képzel — járok valahova? Érintkezem valakivel magán kívül P Az asszony szrmoruan nézett reá s már nem tépegette a blúza fodrait, halkan mondta, de egészen csöndesen. — Ha én azt tudhatnám . . . — Mit? — Hogy ... — Hogy . . . hogy . . . lássa — maga sem tudja, mit akar mondani, mi bántja .... rossz természet ez a magáé, rossz és hietetlen, bizalmatlan . . . maga nekem sohasem hisz ! . . . De miért nem hiszi, azt nem tudom 1 El nem hinné a világért sem, hogy mikor én a dűlőket mérem lent a határban, minden lépésnél magára gondolok, hanem hogy minden utamba vetődő leánynyal eltréfálkozom, azt igen. Ezt már inkább, ugy-e ? Egy hirtelenében letépett pompás fehér rózsával végig simitotta az asszony halvány srczát s mosolyogva nézett a szemébe, mely könnyes volt ós szomorú. — Pedig az ilyesmit nem kell elhinni, az ilyesmire nem kell gondul ni, mert megrontja vele mind a kettőnk életét, megrontja minden édes bizalmas perczünket, ne is tegye ! Nincs rá oka, ezt eihiheti I Hiszen voltam én is „egyszer" olyan, a milyennek maga most képzel. Vig, mulató, eleven fiu s nem idegenkedtem semmiféle bolondságtól, semmiféle fiatalos csinytöl, mert lássa, as a fiatal embernél igy van bizonyos korig, a fiatal ember kedélye olyan, mint egy háborgó folyam : furcsa hasonlat egy kicsit, de azért csak képze je ugy, egyszer azután az idő, a kor s mondjuk a tisztán látás, a megállapodás, véget vetnek ennek a nyugtalan háborgásnak s az ember egészen megváltozik, — más lesz. i Lássa, én ezeken a kritikus, ezeken a háborgó éveken már jócskán tul vagyok, csak nem hiszi tán, hogy azok az évek visszafordulnának, visszatérnének még egyszer ? S különösen most ?