Szögyi G. Vilmos: Hölgyek és urak Győri ezredévi naptára az 1898-ös évre. Győr, 1897.

— Mondom nagyságos asszonyom, én tanulmányozom a nőket. Apróra megfigyelem minden tettüket, minden pillantásukat s levonom a pszichológiai következtetéseket. — Tehát maga alaposan ismeri a nőket, doktor ? — szól a szép asszony, könnyedén érintve tollas iegyezöjóvel a doktor karját. — Nyitott könyv előttem mindegyik. Az a frázis, hogy a nő lelkülete örök rejtély — rám nézve nem létezik. Minden asszony — asszony. Csak a vérmérséklet, a társadalmi konvenció stb. különbözteti meg egyiket a másiktól. Valahány uj nöt ismerek meg, ugyanannyi lélektani problémát is oldok meg, daczára, hogy alapjában minden asszony egyforma. — Bámulatos, kaczag a hölgy. Maga tehát csak tanulmányozza, de nem szereti a nőket. A kis doktor arczára melankolikus felhő ereszkedik. — Nagyságos asszonyom, szeretni csak egy nőt szerethetünk, és én szerettem egyet — mélyen és reménytelenül. — Ugyan ! — kíváncsiskodik a hölgy. Mesélje el nekem ezt a történetet. Érdekelnek a reménytelenül szeretők. A doktor végigsimít selymes szőke bajuszán. — Megismertem egy leányt. Szépet, imádásra méltót, a minőt ábrándos fiatal emberek üres óráikban feleségül óhajtanak. Egy házban laktunk. A lépcsőn találkoztunk először. Nemsokára jó barátok lettünk. Sejtelem volt csak, egy édes, bájos tavaszi idill, mikor rózsabokrok utján szerelmesen csattog a bülbül, nem tudva szabad-e, csak mert a kis szive súgta s szerelmes lelke ösztönözte. —- Doktor, maga valóságos poéta, — tréfál a szép asszony. A fiziológia komoly bajnokát szentimentális hangulatok igázzák le. —- Ugy van, nagyságos asszonyom. Egy selyemruha zizegése, egy puha kicsi kéz érintése, egy piros ajak mosolya megfoszt olykor józan eszemtől, — mig máskor zord közönynyel haladok el a szépek legszebbje mellett is. Nagyságos asszonyom ! Kegyed szép, fiatal, ünnepelt. A tudás fájának gyümölcsét már megízlelte, mert már asszony. S mégis — elvetette. A szép asszony elpirul e nem várt kirohanásra. — De doktor, maga eltér tárgyától. Ellenkezőleg. Visszatérek hozzá. Mikor egy ilyen lényt látok, — kit az Isten is arra teremtett, hogy egy férfit boldogítson — valóságos düh fog el a nők ellen, kik csak játszanak velünk s mikor ránk untak — eldobnak. — Csalódott ? A férd arczát önérzetes fény árasztja el. — Nem. Nem akartam magamat e lealázó eshetőségnek kiienni. Magam vonultam vissza. Idejekorán. Mikor a szerelem napja még teljes fényében ragyogott. Végigáimodtuk azt az idillt s — felébredtünk. Az élet, a zord, könyörtelen élet riasztott fel bennünket . . . Modern emberek vagyunk. Számoltunk mindennel. Lakás, cselédség, ruházat, élelem, szórakozások s egyéb előre nem látott kiadások. Én még nem voltam abban a helyzetben, hogy egy asszonyt eltarthassak — neki meg nem volt hozománya. A doktor elhallgatatott egy perezre. Valaki zongorázott. Valami Brahinsféie magyar átiratot. A hallgatóság tapsolt, a doktor is, meg a szép asszony is. Minekutána eleget tettek e zsúrbeli kötelességnek, a doktor újra felvette az elbeszélés fonalát. — Elképzeltem magamnak egész meztelenségében a jövőt. Egy-két rózsaszínű felhő — a mézeshetek . . . Sok zivatar azután, menydörgés, égiháború. Ideálom arczán az elégedetler ség boruja, lelkemen a fizetetlen számlák árnya . . . Nagyságos asszonyom 1 a házasság a szerelem sirja. En nem akartam eltemetni az én üde, illatos első szerelmemet. Megmondtam annak a leánynak, a kit szeret-