Szögyi G. Vilmos: Szögyi Győri naptára az 1897-es évre. Győr, 1896.

E bimbófakasztó reggel adta hazánknak szent Imre herczeget, a magyar ifjúság védőjét, — szent László királyt, a középkor vallásos és lovagias fejedelmeinek mintaképét, kiről az ősrégi dal magasztalva említi, hogy : Magyarországnak édes oltalma, Szent királyok közt drágalátos gyöngy, Csillagok közt fényességes csillag ; — Testében tiszta, lelkében fényes, Szivében bátor, miként vad oroszlán. S emlitsem-e Könyves Kálmánt, ki bölcs törvényeket szabott, szent Erzsébetet, ki a könyörületesség és felebaráti szeretet tanát nem üres szavakkal hirdette, hanem áldást osztó két kezével gyakorolta?! — Oh, szépséges ideje volt az a magyarnak ! De csakhamar elborult verőfényes egünk. A „vad tatár khán xerxesi tábora" viharozott át a felvirult határokon. Bújt az üldözött s felé Kard nyúlt barlangjában, Szerte nézett, s nem leié Honját a hazában. Mig azonban Isten haragja „rabló mongol nyilát zúgatta felettünk" egy-egy fényes sugár is áttört a sötét fellegeken s örök dicsőségbe aranyozta a két Forgách testvér nevét, kik saját életük feláldozásával mentették meg a királyt. A zivatar elmúlt : IV. Béla elsimítja a gyászos nyomokat, leánya szent Margit pedig, a hősi lemondás, az egyszerűség, a hő vallásosság fáklyáját gyújtja meg szövétnekül a magyar hölgyek előtt. Még magasabbra szállott napunk, midőn az Anjouk a tudomány és művészet virágait átültették Pannónia földébe ; delelőjén egész Európának világított, midőn a Hunyadiak alatt, a magyarok nagy Istene : Zászlónk gyakran plántálád Vad török sánczára, S nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára ! Hajh ! — de bűneink miatt Gyúlt harag kebledben, Elsujtád villámidat, Dörgő fellegedben. Mohács . . . „Zápolya öldöklő százada" . . . török járom . . . Caraffa vérengzései ... oh ! „zokogó sírással sirhatsz magyar nemzet," ha ezekre az időkre gondolsz, midőn legjobbjaidnak „két pogány közt egy hazáért omlott ki vére", — midőn Kárpátoktól Adriáig egy siralom volt a négy folyó vidéke, hol a tárogató csak ezt zúgta-búgta : Jaj régi nép magyar nép, Az ellenség téged mikép Szaggat és tép ! Mire jutott állapotod — Romlandó cserép ! — — Végre, nemsokára kifáradt a vihar; lassankint szakadozni kezdtek a föllegek, s a nap, irodalmunk újjászületésének s vele nemzeti ébredésünknek napja, ismét felragyogott. És megmozdult a föld ; sokáig meddő méhe egymásra szülte a nagyokat, kik élve halva a magyarságért, nyelvünk kiművelésén, alkotmányunk megszilárdításán