Szögyi G. Vilmos: Szögyi Győri naptára az 1897-es évre. Győr, 1896.

szellemi megerőltetés után elvégezte, ép akkor robogott el a postakocsi, mely a vasúthoz vitte volna levelét ; — kissé boszankodott, de azzal vigasztalódott, ami késik nem múlik, de itt bizony elkésett. Feladta mégis levelét és várta aggódó szivvel az újságot, nem is az újságot, hanem a tudósítást, nem is a tudósítást, hanem hogy mit fog ehhez szólni René kisasszony. Legnagyobb meglepetésére a lap másnap hozta már a hírt, csakhogy más szavakkal és másforma stylusban. Nem értette az ügyet, néhányszor elolvasta, mig végre, azt hitte, hogy ő is ugy irta. Negyednapra azonban a szerkesztői üzenetekben figyelmeztették, hogy tudósítása későn érkezett ; egyébként legjobb az ilyen dolgokról távirati tudósítást küldeni, legalább szemet hunyhatunk a helyesírási hibák előtt. Ez kellett csak szegény Józsefnek, se étel nem Ízlett neki, se ital nem kellett neki, kereste a magányosságot, hogy a kiálhatatlan szerkesztők iránti elkeseredettségét elrejtse. Egy ily sétája alkalmával találkozott René kisasszonynyal, ki rendkívül nyájas volt iránta. Ez most egész boldogan lakodalomról, vőlegényről és több efféléről csevegett. Hősünknek szeget ütött ez fejébe és gondolta, René k. a. is bizonyára érdeklődik iránta, azért tett ma ilyen czélzásokat a házasságról. Itt az ideje tehát, most vugy soha ! hogy kezét megkérje. Közölte elhatározását övéivel, l<ik örömmel beleegyeztek ; hisz e szerencsés házassággal Józsi egész jövője meg lenne alapítva. Kissé kételkedtek ugyan, hogy René kisasszony tán nem megy fiunhoz nőül, de Józsi váltig erősité ; miért nem ? hiszen több izben oly kedves volt hozzám, bizonyára szerelmes belém, tudom szeret engem. Hangosabban és gyorsabban, szinte keringő ütemre dobogott a szive, mikor Renéékhez indult és kiszínezte magának különféleképen, vájjon hogyan fogják tisztes ajanlatát fogadni, mig végre odaért. A szokásos köszöntés után, a mi Jó zsink egész testében remegve, még egyre igazgatta manzsettáját, bajuszát megpödörte — kissé habozott — elvégre mégis csak elkezdte a mondókáját : — Nagysád, én önt már régtől.fogva szeretem, tisztelem, imádom .... a legboldogabb halandó lennék, ha „igen" szavával boldogítaná boldogságomat. Ez ugy volt mondva, hogy a kisasszony megérthette. — Meg is értette ! . . Első zavarában nem is tudta mit tevő legyen, szeretett volna hangosan kaczagni, de mint jól nevelt leány ezt nem tette, hanem furcsa komolysággal imigyen válaszolt : Kedves Pelikán ur, valóban megtisztelve érzem magam, hogy nagyrabecsült nemes családja tagjának kivan, de boldogságának boldog utján nem boldogíthatom, amennyiben én már Lenk gyárossal vagyok incognito eljegyezve, a nyilvános jegyváltás vasárnap lesz, tehát nálam megkésett. Szegény Pelikán Józsi ! Ismét elkésett és hazamenet sóhajtva monda : Istenem, Istenem, csak az az egy a kérésem, Hogy ezentúl én soha el ne késsem. P. F. Adél. A mi modern íróink és hősnőik. Nagy zavarban voltam, mikor Szögyi ur felkért, hogy a naptára számára egy kis dolgozatot irjak. Nem vagyok én irónö. Nem. Egyszerű magyar leány vagyok. Miről is tudnék én "irni. — Olyan véletlenül jött rá az a gondolatom: irok azokról, akiknek hivatása az irás : az Írókról . . . Távol legyen tőlem az, hogy kritikát irjak, de a dolgaikba kontárkodni se merek. Isten mentsen meg a bohém nép haragjától. Hisz olyan éles a nyelvük, a tollúk, az ecsetük !