Szögyi G. Vilmos: Szögyi Győri naptára az 1897-es évre. Győr, 1896.

Talányszerünek találja szónok szerint a hétköznapi gondolkozás azt, hogy ennyi elszántság, ennyi önfeláldozásnak indokai, rugói mik lehetnek. Bővebben ecseteli, hogy a jutalomra való kilátás miért nem lehet az elhatározás indoka. — Hogy hir és dicsvágy nem képezhetnek a normális embernél élete rendes folyamában oly indokot, mely öt évtizedeken keresztül minden pillauatban a heroizmusra késztesse. — Hogy a hálára való lekötelezettség sem édesgetheti e csapat körébe való lépésre a férfiút, minden napi sajnos tapasztalás, mely a hálára való kötelezettségen már rég túltette magát s ha ma hálával találkozunk, annál jobban esik, mert reá számítani nem lehet, az pedig ami nem képezi számítás tárgyát, emberi cselekvés rugójául igen csekély mérvben szolgálhat. S mert ugy az emberi élet mindennapi impulzusaiból alig lehetne ez önfeláldozás indokait megmagyarázni, egy magasabb álláspontra kell helyezkednünk, oda, honnan minden élet s világosság áradozik s csak ily látkörrel ismerhetjük fel azt, hogy az önfeláldozó munkásságnak egyedüli rugója a szó legnemesebb értelmében az : emberszeretet. Az emberszeretet magasztos érzelmei — mondja szónok képesek csak azon varázserőt az ember lelkében kifejteni, mely elfeledteti az emberrel embertársai javára saját énjét s az ember természetébe ültetett legerősebb ösztön az önfentartást az emberiség legszebb erényévé, az önfeláldozássá varázsolni, — Az emberszeretet magasztos érzelmének az általános műveltség haladása folytán történendő általánossá tételétől s az önzés fölötti győzelmétől várható egyedül a társadalom már-már nagyon is megingott egyensúlyának békés uton véghezmenö helyreállítása. Méltatja ezután szónok gazdászati és erkölcsi hatását a tűzoltó csapat munkásságának. Kiemeli különösen, kogy a valószínűségi számitás azon formuláját még ember nem volt képes kitalálni, amely megtudná állapítani, hogy egy nagy szélviharban keletkezett tűzvész gyors elfojtása által mennyi érték lön megmentve mennyi baj és mennyi nyomor let az emberiségtől elhárítva, ha mégis megközelítő számítást tesz, összehasonlítván a hgközelebb letoiyt 25 év tűzkárait az azt megelőző 25 éven át Györvárosában pusztító tüzek által okozott rombolásokkal, ha nem is számnemüleg, de képzeletileg megállapithatólag véli, hogy mily horrendus összegű érték lön ez időszak alatt a közvagyonosság számára megtartva és ezt nem a tüzesetek gyérülésének nem is az emberi go íoszság kevesbbedésének, vagy az előrelátás és gondosság fokozottságának, hanem azon döntő körülmenynek tulajdonítja, hogy minden tüzeset folyton készenlétben éz harczi lelkesedésben talál egy fegyelmezett rendszeresen begyakorolt önfeláldozásra kész derék csapatot, mely a vész színhelyén gyors megjelenése s rendszeres munkássága által fékei közé visszaszorítja a rombolni vágyó elemet. Áttér ezután szónok a közönségre, legáltalánosabban és legjótékonyabban ható vívmányra, amelyet derék tüzoltócsapatunk hosszas munkássága szerzett s ez : a közönség nyugalmának, biztonságának érzete. E tekintetben egy megkapó történetben jellemzi s hasonlítja össze szónok a multat a jelennel. Elmondja, hogy 1863 ban a nádorvárosi nagy tüz alkalmával a dühöngő vihar következtében a belváros lakossága is rémületbe ejtetvén, találkozott egy háztulajdonossal, ki rémültében felkiáltott : sokat adnék, ha most nem volna semmim, amit félthetnék. 1878-ban pedig az újvárosi Molnár-rév égése alkalmával, a vész közvetlen szomszédságában fekvő szülői házába rémülten berohanván, ott 80 éves atyját a legnagyobb nyugalommal találta, értesülvén töle, hogy Hauzer György tűzoltó főparancsnok éppen most távozott a házból azon megnyugtató kijelentéssel, hogy a ház a veszélytől bizonyára megóva marad. Hálásan konstatálja, hogy Hauzeroek igaza volt, biztató Ígérete teljesült. Miután még e biztonsági érzet erkölcsi értékét megfelelően méltatta volna, annak bizonyságául, hogy ez érzés városunkban a legfőbb fokot elérte, hivatkozik arra, hogy a városi hatóság, a melynek hivatása a város lakosságának biztonsága fölött őrködni, eltávolította azon örállomást, melynek vészi jelző harangja volt az első messzeható riadója vész esetén tűzoltó csapatunknak. És ezek után azzal fordul a derék tűzoltó csapathoz, hogy vajmi kevés az,