Szögyi G. Vilmos: Szögyi Győri naptára az 1897-es évre. Győr, 1896.

tanultam ; most is fülemben csengenek még közpályád 30 éves jubileumán, ezelőtt 5 évvel, öreg városházunk falai közt mondott szavaid, a mikor Batthyánv főispán üdvözlő beszédére válási olva megindultan feleléd: „nem is tudod, mi a dicsérni való a te alkonyodó napodon. Közpályán való tevékenységed erejének és irányának egyedüli forrása az erős kötelességérzet és ez édesatyád nevelő kezének lehet csak az érdeme . . Legyen ugy, ahogy a gyöngéd tiszteletben példaszerű fiu mondja, kinek más önzését s tudnám felhozni itt, mint hogy lépten-nyomon oly szépen biztosította magának, „hogy hosszú életű lehessen a földön." Ami közpályád történetét illeti, én, aki egykori iskolapadjaid közül im a nyilvánosság asztalai mellé merészkedtem fel tisztelő és igyekvő tanitványodu', bizonyára fától nem látom az erdőt, amikor azt az egyetlen egyet emelem ki. mely a város közügyeihez való viszonyodra vonatkozik. Ahol Győr városát emiitik, ott Kautz Gusztáv neve nem marad említés nélkül ; és viszont, a te szived hozzá van nőve a városhoz és a város szive hozzád. Szinte a fizikai külsőségekben is természetszerűleg nyilatkozik ez az összetartozóság. Nem ott volt-e évek hosszú során fölverve fészked is a tőled elválaszthatatlan régi városháznak mintegy az ereszéber, honnan gondos szemed önkénytelen figyelemmel kisérte a dolgok menetét. S nem-e a véletlennek ösztönszerű dolga, hogy amikor ki van mondva a régi lakház lerombolása s itt e téren egy újnak épitése, még szanaszét hevernek a kövek, de te, hü fecske, ismét itt fészkelsz már az uj palota ereszében, és várod át a családot. A ki a te közpályád történetét tudni akarja, az tanulmányozza Gvör modern korszakának, az utóbbi évtizedeknek a történetét. A kettő egymást fedi. Ugy sejtem, hogy mikor tisztelt barátaim és polgártársaim reám ruházták azt a meg nem érdemlelt s tehetségemet túlszárnyaló kedves feladatot, hogy nevükben téged itt üdvözöljelek, csak azért gondoltak reám, mert azt hitték, hogy én, mint a város történetének irója leginkább kezem ügyében bírom a rendezett anyagot, működésed ismertetésére. Nos, e minőségemben én ezennel ünnepélyesen tanúságot tehetek, tisztelt polgártársaim, hogy nincsen annyi fáklya ezen a téren, mint ahányszor az ö lelkének világító fáklyája nehéz utakon vezette ezt a városát. Voltál a város tolla, lettél a város ajka, vagy most a város szive, lelke, szemefénye. Légj is még hosszú időkig az ! Uj generácziót nevelünk s gonddal csepegtetjük belé a közerkölcsök tudnivalóit. A minta, melyre lelküket irányítjuk, te vagy ! Neked kell bevezetni őket is a közélet csarnokaiba, hol, mint hajdanta a lovagifjak Toldytól, tőled vesznek leczkét a lovagi harczok mesterfogásaiból. Egy nagyvilági idegen, aki véletlen tanuja a mi ünnepélyünknek, azt gondolhatja talán magában, hogy vidékies, hogy naiv ez a jelenet. De mi azt mondjuk, lehet a nagy világ még oly okos, még oly czinikus, roboghatnak alattunk és fölöttünk villamosok, azért ezeket az áldomásokat, a szivek állomását, örökön örökké csak a patriarkális régi közlekedési ut köti össze, azért a családi ünnepélyek sose mennek ki a divatból, s ha a családfőnek nevenapja, vagy örömünnepe van, köréje sereglik a család apraja nagyja és a gyerek százszor elmondott dolgokkal is igaz örömet szerez annak, akit megköszönt. Ha ezt meggondolja az az idegen, bizonyosan oly kép ragad szivébe erről a mostani családi jelenetről, melyet elérzékenyülve elevenít fel emlékében minden időben. Mert van valami fölemelő abban, hogy egy nagy darab földnek minden egyes porszeme érzi az összetartozandóság vonzerejét, hogy egy elröppenő közös kívánság fuvalma magasba kavarja szemeink előtt az összeölelkező porszemek myriádjait, hogy egy szivrezzenés rokonrezgésbe hozza felettünk a hullámzó levegőt fel a csillagokig, hogy egy kiáltás visszhangozva verődik vissza ezerek ajakáról összhangzóan, mintha maga az Isten orgonája harsanna fel, mint például most. amikor a hallgató légbullámok, figyelő porszemek felkavarására elkiáltom az intonáló közös kívánságot, hogy éljen Kautz Gusztáv !