Szögyi G. Vilmos: Szögyi Győri naptára az 1897-es évre. Győr, 1896.

Esküszünk, szabadság oltárára : Hű testvérek leszünk, esküszünk ! És ti népek, szomszédok, barátok, A kiket ma csókkal ölelünk, S messze földön ti is mind halljátok : Békesség az, mire esküszünk. Ám ha e szent földi örökséget Megtámadná álnok ellenünk Lenne bár ez gyászos végitélet Megtoroljuk vérrel ; — esküszünk ! * Acsay Ferencz, a gymnázium igazgatójának az ezredévi ünnepély napján a tanulók estélyen tartott remek pohárköszöntöje : Kiemelte először is a nap nagy fontosságát, Istennek azt a ritka kegyelmét, a melylyel nemzetünket megajándékozta, hogy ezer éven át, annyi szenvedés

1 és balszerencse közt nemcsak megőrizte, hanem fokozatos fejlődésre is segíti. Ezéit határozta el ö és a tanári kar, hogy e nagy nap emlékét a lehető legméltóbban üli meg, hogy az ifjúság lelkében örökre maradandó nyomot hagyjon, áthassa szivét lelkét s a jövőre igazi lelkesedést mentsen. E hosszú ezer év tenger fájdalmat rejt magába; ezt emeli ki az ünnepi program legtöbb pontja is, de a fájdalom mellett is nem csak nyugodás, hanem büszkeség töltheti el lelkünket, hogy a nemzet legválságosabb napjaiban is soha se hagyta el magát, hanem kivívta önállósága^, szabadságát, alkotmányát. Ne kecsegtessük magunkat ezután se teljesen örömet hozó jövővel, de a mult tanulságai tanítsák meg az ifjúságot, hogy épen abban van férfiasság, hogy az ellenséges viszonyok daczára is képes fentartani magát az egyes ugy, mint a nemzet; hisz a költő is mondja: a fájdalom a _ boldogságnak egyik alkatrésze, boldog jövőt is csak küzdelemmel víhatunk ki. Örül, hogy az ifjúság átlátta, átérezte azt a magasztos czélt, a melyet az intézet ez ünnep megülésével maga elé tűzött, teljes odaadással, lelkesedéssel tett meg minden előkészületet, hogy az ünnep minden tekintetben méltó sikerű legyen. Midőn nekik ez odaadó munkát, lelkes kitartást a tanári kar nevében is megköszöni, egyúttal biztosítását is akarja látni ebben annak, hogy hivek maradnak azon elvekhez, a melyeket az iskolában tanultak s az ünnep minden szava szivükbe vésett ; hivek maradnak e haza szent földjéhez, őseik vallásosságához, hagyományaikhoz s minden legcsekélyebb hazai szokáshoz, mert különben egy pcrczig sem volnának méltók, hogy a haza iöldjén éljenek. Kívánja töltik, hogy a mint a szavallóval együtt hangoztatták a halhatatlan költő esküjét, ép ugy hangoztassák most vele együtt azt az esküt, hogy a haza békés viszonyai közt hiven teljesitik minden kötelességüket ugy az iskolában, mint az életben is, tiszta szellemű, becsületes, derék magyarok lesznek, de hangoztassák azt az esküt is vele és a tanári karral együtt, hogyha szomorú napok nehezednek a hazára, hivek maradnak hozzá, küzdeni fognak érte utolsó íeheletőkig, utolsó csepp verőkig. Ez eskü, ez eskühöz való ragaszkodás lesz e nagy nap legméltóbb emléke; véssék szivökbe, ne feledjék soha, hogy ugy lesznek csak méltók e hazához, ha hiven megtartják. A vendégkoszoruhoz fordulva örömét fejezte ki, hogy módja van megköszönni azt a szives érdeklődést, a mellet az intézet ünnepe iránt tanúsított, örül, hogy a vendégkoszorú legnagyobb része mint szülő meggyőződhetett róla, hogy az intézetnek egyedüli czélja az, hogy oly ifjakat neveljen, a kik a hazának javára, a család boldogságára és Örömére válnak. E kedves találkozás emléke fűzze a családok és intézet viszonyát a legszorosabbra, mert hisz mindkettő csak azon egy czóha