Szögyi G. Vilmos: Szögyi Győri naptára az 1897-es évre. Győr, 1896.

Igaz bizony . . . igaz . . , hova is induljon az ember ! Szép csendesen elballagtak az okos és számbavehítŐ nyilatkozat után, csak néhányan maradtak vissza a kárvallott gazda udvarában, nyomokat keresgélve a sima sárga homokon, s hasonló eseteket mesélgetve Bodis^István vigasztalására. — Hát aztán semmit se vettek észre ? — Semmit. — Hát a szóga ? — Oda volt az éjféli misére. . . — Hümm ! hát a kutya se neszezett ? — Dehogy neszezett, dehogy — meg se moczczant az átkozott, de el is bujt ám valahova úgy, hogy még a színét se láttuk tegnap óta. . . . — Hátha valami baja esett annak is ? Bódis István felhúzta a szemöldeit. Szarvas Mariska. — Abizony meglehet ! Rajna ! Rajna ! hívogatta a szép piros foltos kutyáját hangosan, de bizony hiába volt minden hivogatás, a kutyának se híre, se hamva. Most már az „asszony" fogta a szemére a fehér ünneplő kötényét. — Jézusom. . . Még a kutyámat, az én szép bodros kutyámat is elcsalták azok a kötélre valók ! Vége volt az ünnepnek, az örömnek Bodis Istvánék házában, a szép karácsonyi abroszon ott állott a kalács érintetlenül, a mosolygó piros almákat nem vette le senki a pulituros almáriom tetejéről, s a dió ott hevert a kosárban, mollette a színehagyott kártya, mely annyi boldog karácsonyi estén szórakoztatta őket. Kinek lett volna kedve valamihez. Minden ugy történt, ahogy öreg biró uram megjósolta. , . Miután senki sem tudhatta merre mentek a „bűnösök" senki sem indulhatott utánuk, a megye urai pedig nagyon távol laktak attól a kis hegybe szorult falutól, s igy a két szép arany csikónak nyoma veszett egészen.