Szögyi G. Vilmos: Hölgyek és urak Győri Milleniumi naptára az 1896-os évre. Győr, 1895.

— Már pedig itt világosan áll, hogy délelőtt magyar, délután német nyelven kell tanitani. — Hogy én 2 órahosszat németül beszéljek — szólt egy Ős magyar famíliából származott kollega — abból nem eszik a német. — De ha itt áll a rendelet — szóltam. — De mikor semmiféle famíliám száján német szó még soha ki nem jött és magam is alig hogy írni meg olvasni tanultam meg nagy nehezen. Már pedig, édes fiaim — szólt az igazgató — ha rendelet, hát azt teljesíteni kell, máskép állásukkal játszanak. — Ne búsuljatok — vigasztaltam a kollegákat — majd elintézzük a dolgot; nem lesz semmi bajunk miatta. — Ugy — ugy, édes fiaim ! . . . Amily Örömmel gyülekeztünk össze, oly leverten távoztunk az igazgatótól, hogy a »Comitats-Vorstand«-nál magunkat bemutassuk. Én voltam a szónok, mert a megyefőnök uram, akkor az uraknak ura, nem tudott magyarul. Szivesen fogadott és azon atyai tanácscsal bocsátott el bennünket, hogy ügyekezzünk a magas rendeleteknek eleget tenni, a többi között iparkodjunk a délutáni német órákat gyümölcsözővé tenni. — De már mégis igaz, amit olvastál — súgja az én szittya kollegám . .. Még biztosabban telepedtünk le ez után szobámban és rágyújtottunk egyegy finom szűz szivarra, aminőnek az akkori erős felügyelet mellett sem voltunk hijával. — Hanem most már essünk túl a legnehezebbjén — szólt egyik kollega —• Fejtsd meg azt a talányt, hogy mikép tanítunk mi délutánonkint németül mikor a gyermek még csak német szót sem hallott soha, mi meg magunk sem tudunk egy kukkot sem. És sikerült nekem az én kollegáimat egy szál szivar és egy-két pohár bor mellett a németbe annyira beoktatni, hogy nyugodtan oszlottunk szét, nyugodtan néztünk a megyefőnök látogatása elé. A tanítás zavartalanul folyt, nem bántott bennünket a megyefőnök, időt hagyott, hogy annál szebb eredménynyel örvendeztethessük meg . . . Egyik áprilisi délután kopogtatnak ajtómon, belép a megyefőnök. — Uram, segits! Ma meleg napunk lesz — sóhajtottam magamban, A magas látogató pár leereszkedő szó után kérdezi, hogy mivel foglalatoskodunk — Éppen német ütenyirással — feleltem. — Hát csak tessék folytatni. És az én apró —• I. osztálybeli — szurkulusaim ugyancsak eregették az »ei, czei, holt«-okat (Értsd: eins, zwei, halt! az ütenyirás vezérlő szavai.) egy negyed óráig. Ez alatt össze irtak minden ákom-bákomot, már ami a kis 6—7 éves gyermektől kitelik, Ekkor teljes megelégedését fejezte ki a megyfőnök és kért, hogy mondjam meg ezt a növendékeknek is magyarul, mert Ő nem tud egy szót sem. Megtörtént. — Kisérjen át kérem, a második osztályba ! Átmentünk. Az én szegény szittya kollegám ugyancsak megszeppent, de csakhamar lélekzethez jutott, ugy hogy mikor a megyefőnök kérdezte : mivel foglalkozik, hibátlan német kiejtéssel felelt: — Éppen német ütenyirással . . . — »Hat csak tessék folytatni* — szólt. Az én kollegám nagyot fujt, aztán folytatta a »Taktschreiben«-t szakasz-