Szögyi G. Vilmos: Hölgyek és urak Győri Milleniumi naptára az 1896-os évre. Győr, 1895.

alakja, mint bérezi fenyő, cseppnyi mámor csillogott a szemében, de azért józan volt . . . egészen józan. Oda lépett az ablakhoz — figyelt ! . . . Mély, áthatlan sötétségben terült el az erdő, de a zugó fák sorain itt-ott keskeny aranyos csikók villantak keresztül. Megismerte a közeledő hajnalt. Visszament a társaihoz, megállt előttük, s a csomóba rakott fegyverekre mutatott. — Egymásután ! Azután a házigazdához fordult. — Kelmed pedig fogjon valami jóféle ásót, vagy kapaszerszámot, aztán induljon késedelem nélkül neki az erdőnek, ott a »kőrakás«-nál a keresztes bükk táján várjon, a mig odaérkezünk. A pásztorembernek megdobbant a szive. Itt élt, itt lakott egész életébea az erdő mellett, sok mindent látott, hallott, de azért ez a parancsolat egészen megzavarta a fejét. — Ugyan mit akarhatnak tőle? S mikor a zúzos, őszi illattal tele völgynek indult, megfordult néhány szóra a csöndben, homályban pihenő pásztormajor felé. Ki tudja, talán sohase látom többé! ... Gondolta s egyenesen nekivágott a sejtelmes sötétségü mély erdőnek. Bozótos cserjék állták el az útját minduntalan, melyeket össze-vissza kötözgetett a kúszó repkény, leíöredezett ágak kergetőztek előtte s az erdő fái mély iveket mulattak, melyek hivogatólag integették beljebb. Végre ott volt előtte a szürke mohos kőhalmaz, mely az Isten tudja, mi lehetett a régi, régi időkben. Sokfélét beszéltek róla. Az egyik azt, hogy valami elátkozott királyleány sirja, a másik, hogy pénzt ástak ide valamikor, még a török-világ idejében s hogy ott van most is, de a nagy varázslat miatt nem férhet hozzá senki ! A pásztor oda támaszkodott a terebélyes bükkfához, mely védőleg borult a szürke kőhalomra, melynek kérges oldalára hosszú mély keresztet vágott valaki. Borzongást érzett a nedves éjszakai ködtől, mely feketén borult a" erdőre s alig bocsátott át néhány halavány csikót a készülődő hajnal derengéséből. Nem sokáig várt. Kopogó léptek nesze hangzott a letöredezett ágdarabok között s pár perez múlva ott állt előtte a tizenkét fegyveres legény. Halkan beszéltek egymással, meg nem lehetett érteni egyetlen szavukat sem, végre mintha közös akarattal megállapodtak volna valamiben, a várakozó pásztor felé fordultak. — Menjen csak kelmed tiz lépéssel beljebb, azután forduljon el. — De vissza ne fordítsa a fejét, amíg nem szólítjuk, mert baj lesz belőle . . . Parancsolóan, keményen hangzottak a szavak . . . valami fenyegető elszántság kísérlett bennök, a pásztor összeborzongott egész testében, aztán — elfordult. Meghúzódott egy görbe törzsű fa mellett s visszatartott lélekzettel várt. Iszonyú csönd ülte meg az erdőt. A szélvész zúgása megszűnt, egyetlen levél nem mozdult a sok időt megért százados fákon, tompa, merev és megfélemlítő hallgatásban pihent az eidő, csak a rozsdaszinü levelekkel borított földön rajzolódtak mozgó alakok sötét, egyszínű szárnyai.