Szögyi G. Vilmos: Hölgyek és urak Győri Milleniumi naptára az 1896-os évre. Győr, 1895.
bír eredetét és esetleg kérdőre vonni annak szerzőjét ; de a patyikust — kit szintén meglepett a közlemény s aki egyszerre a szerkesztőhöz szaladt, hogy valamiképen igazitsa el, hozza helyre a dolgot mielőbb, mert különben veszve van, — nem találván otthon, ő is a szerkesztőhöz ment, ahol a patyikus meg a szerkesztő már csakhogy össze nem verekedtek, annyira ment a veszekedés. Az öreg ur, nehogy még nagyobb zenebona üssön ki, békíteni igyekezett őket, ami csakhamar sikerült is neki és a rektor elővéve szerkesztőségi sziivóriumos kalamárisát, s töltögetni kezdett erősen a békesség tiszteletére és a békülgetésben annyira mentek, hogy egészen megfeledkeztek a történtekről s talán még arról is hogy nappal van, mert nemsokára mind hárman mellükre hajtott fejjel és lecsukott szemekkel látszottak hódolni a szesz méltóságának, mely állapotukból csak a rektorné rikácsoló hangja verte fel őket, aki kedves oldalbordáját jött be ebédre szólítani. Mámorukból fölocsudva, mintha misem történt volna, békésen kezet szorítottak a vendégek a házigazdával s a két előbbi hazaindulva, együtt távozott. Útközben meghívta az öreg ur a patyikust ebédre, aki ismerve annak jó borait, nem is hivatta magát másodszor, hanem elfogadta a szives meghívást s együtt mentek haza, hol a család nagy meglepetésére ebédre ajánlta az anélkül is szívesen látott rendes házivendéget az öreg Szombat János bácsi. Ugy látszik senki sem akarta szőnyegre hozni az eljegyzésről szóló közleményt, mert ebéd alatt egész más irányban folyt a beszélgetés, s talán egészen is feledték volna, ha közvetlen ebéd után nem jönnek a rokonok és bizalmas házi barátok gratuláczióikkal. Látszólag csak akkor jutottak eszükbe mindnyájuknak a t ; rténtek, s az öreg ur, nehogy el kelljen árulnia családja előtt, hogy hol járt és mit végzett egész délelőtt, kiszóllitá a patyikust s kiérve, öt csakhamar megszóllitotta. — Tudja-e kedves öcsém, hogy mi igen kényes és kimondhatlanul kellemetlen helyzetbe jutottunk Ön miatt? — Azaz, hogy nem miattam kedves Urambátyám, hanem velem együtt, akarnám mondani. — Hát hiszen azon most már ne osztozkodjunk, hogy mikép és ki miatt, hanem hát miképen gondolná most kedves öcsém ezt az izét helyreigazítani, azaz hogy a gor> ! iusi csomót e zavarban ügyesen kettévágni? — Hogyan-e ? hát azt bizony szerintem ugy a legegyszerűbb és legokosabban, hogy ugyanazon lapban, amelyikben ártatlanul dobra ütöttek bennünket, legközelebb az ellenkező hirt harangoztatjuk, illetőleg a hamisan ránk költött hírt a szerkesztő urammal szépen visszaszivatjuk, s igy aztán csakhamar feledve lesz minden. — Hm, hm ! az igaz ugyan, hogy igy is megjárná szükségből, a legrosszabb esetben, ha már éppenséggel nem lehetne a dolgot simábban lebonyolítani ; dehát hogy Juliskámmal maguk ugy is szeretik egymást, azt úgysem tagadhatják, aztán meg hát magának is csak meg kell egyszer házasodnia és az én Juliskám sem akarja ugy szalmaszál módjára leélni az életet. — Bölcsen értem kedves urambátyám irántam való jó indulatát, de öreg itt a hiba, ami nagy bökkenő ám ! Hanem mégis, ha már megtörtént a kompromizmus és csakugyan meg kell lennie, hát én elveszem Juliskát tiszta szivemből, ha jó toldást adnak vele, mert bizony nekem összes vagyonom csak annyi, hogy ha a fára fölmászok, hát a földön semmi sem marad, ha pedig onnan lejövök, összes ingó és ingatlan jószágomat magammal hordozom, szóval nekem éppenséggel semmi vagyonom, s azt is jókora adósság terheli. Sok csűrés-csavarás ötölés-hatolás után azonban végre megegyeztek abban, hogy még ma okvetlenül megtörténik a jegyváltás; s miután kevés ideig tartó sétálás mégegyszer meghányták vetették a dolgot, az öreg ur karon fogta a patyikust és bevezetve e szavakkal ajánlta kedves családja és vendégeinek az áldozatot : „leendő kedves vöm, s leendő balhaháti gyógyszerésze
