Szögyi G. Vilmos: Hölgyek és urak Győri Milleniumi naptára az 1896-os évre. Győr, 1895.

S változott e tájkép. Fényes uri kastély, körül pompás kerttel. Szegfű, narancsvirág, kamélia benne, más és más színekben, változatos csokra millió virágnak. Tudós kertészsereg gondozta, ápolta mindenegyik szálac. Napsugár hevé­től, szélvihar kezétől megvédte, megóvta mesterséges uton az emberi szellem. Érintetlen, pompás a harmatos szirom, tökéletes árral leng az édes illat, leg­kisebb hervadást, legcsekélyebb hibát nem találni sehol?! És még sem kellünk hát te büszke pillangó? Válogatós szemed nem káprázik mégse ennyi báj lát­tára? Szárnyaid ereje nem zsibbadt el mégse ennyi illalárba? Kelyhünk balzsamkincsét csak Ízlelni jöttél? Gyenge szirmunk hamvát csak megrabolni jöttél? Merre visz a szárnyad, hova hajt a végzet? És eltűnik ez is, elmarad mögötte. Oszi szellő éri és megremeg tőle. Sárga hulló levél, hervadt rózsa-szirom, letarolt mezők akadnak útjába. Szárnya veszti fényét. Elfogy a himpora, s nem sóhajt utána a haldokló rózsa. Hideg íúlvalma van a setét éjjelnek, nincs többé melege a fényes napsugárnak. Erdő­nek nincs árnya mezőnek virága, rég elveszte szirmát, kilehelte illatát! Szállna vissza újra az elhagyott tájra. Keresi ott messze azt a sok virá­got, melynek látta báját, megkóstolta mézét, megrabolta hamvát — ámde nem találja! Eltűnt az örökre! Szárnya kopottságán nem ragyog meg többé a fényes napsugár, s az a hervadt virág, mely útjába kerül, nem tudja megadni a régi erejét, egykori szépségét, káprázatos fényét. S ott a fa tövében, ahonnan elhervadt a kicsi ibolya, elpihen az egykor oly büszke csapongó, keserves magányban, sárgult lombok alján elfeledtetés­ben S álmodik rózsáról, fehér gyöngvirágról, patak partján nyíló piczi nefe­lejtsről . . . amit mind megízlelt, s amit mind megrabolt, s amit soha többé nem fog viszont látni ? ! Minek volt a szárnya? Minek vitte tovább eszeveszett vágya? Miért nem hallgatóit a virág szavára?

Next

/
Thumbnails
Contents