Szögyi G. Vilmos: Hölgyek és urak Győri Milleniumi naptára az 1896-os évre. Győr, 1895.
S változott e tájkép. Fényes uri kastély, körül pompás kerttel. Szegfű, narancsvirág, kamélia benne, más és más színekben, változatos csokra millió virágnak. Tudós kertészsereg gondozta, ápolta mindenegyik szálac. Napsugár hevétől, szélvihar kezétől megvédte, megóvta mesterséges uton az emberi szellem. Érintetlen, pompás a harmatos szirom, tökéletes árral leng az édes illat, legkisebb hervadást, legcsekélyebb hibát nem találni sehol?! És még sem kellünk hát te büszke pillangó? Válogatós szemed nem káprázik mégse ennyi báj láttára? Szárnyaid ereje nem zsibbadt el mégse ennyi illalárba? Kelyhünk balzsamkincsét csak Ízlelni jöttél? Gyenge szirmunk hamvát csak megrabolni jöttél? Merre visz a szárnyad, hova hajt a végzet? És eltűnik ez is, elmarad mögötte. Oszi szellő éri és megremeg tőle. Sárga hulló levél, hervadt rózsa-szirom, letarolt mezők akadnak útjába. Szárnya veszti fényét. Elfogy a himpora, s nem sóhajt utána a haldokló rózsa. Hideg íúlvalma van a setét éjjelnek, nincs többé melege a fényes napsugárnak. Erdőnek nincs árnya mezőnek virága, rég elveszte szirmát, kilehelte illatát! Szállna vissza újra az elhagyott tájra. Keresi ott messze azt a sok virágot, melynek látta báját, megkóstolta mézét, megrabolta hamvát — ámde nem találja! Eltűnt az örökre! Szárnya kopottságán nem ragyog meg többé a fényes napsugár, s az a hervadt virág, mely útjába kerül, nem tudja megadni a régi erejét, egykori szépségét, káprázatos fényét. S ott a fa tövében, ahonnan elhervadt a kicsi ibolya, elpihen az egykor oly büszke csapongó, keserves magányban, sárgult lombok alján elfeledtetésben S álmodik rózsáról, fehér gyöngvirágról, patak partján nyíló piczi nefelejtsről . . . amit mind megízlelt, s amit mind megrabolt, s amit soha többé nem fog viszont látni ? ! Minek volt a szárnya? Minek vitte tovább eszeveszett vágya? Miért nem hallgatóit a virág szavára?