Szögyi G. Vilmos: Hölgyek és urak Győri Milleniumi naptára az 1896-os évre. Győr, 1895.

folyton-folyvást tömörül , . . sűrűsödik: iniuden, minden elbűvöli . . . elkápráztatja a szemlélőt . . . És azok a rózsás leányarczok, melyek a tüll, a gáz- és illüzionbabok közül elő-elővillannak — nem incselkedő amorettekre emlékeztetnek-e, melyek a hajnal rózsaszínű íelhőfátyola mögött bujóskát játszanak ? ! . . . Az ember szinte kisértetbe jön azt hinni : hogy e lenge . . . gracziöz f>ziUidek nem is földi lények, földi fogyatkozásukkal. Az a forró, fűszeres légkör, a mely az oppoponat és pacsuli, korizoptzisz és heliotrop stb. idegzsibbasztó párolgá ától, összkeveredve az élő virágok lehelteiével, származik — ugy megüli az agyat . . . ugy megvesztegeti az ítélőképességet, hogy az ember rózsaszínűnek látja a világot (még szünóra előtt is — a mikor még nem ivott vala — pezsgőt.) Megbillen a szigorú kritika mérlege (nemde t. báli referens ur?) s azok a szépséges leányok, asszonyok ugy tűnnek fel, sebesen mozgó tollas legyezőik mögött, mint elragadó költői álmok ! . . . Hiába sötétlenek a középen meg a háttérben a niorózus a ezu férjek és kedvetlen papák — a róásaszinü illüzion-ködbe lengi az ö fekete frakkjukat is és messziről mosolygónak véljük az ö fanyarkás arczukat is. Hja, kérem, az illúzió nagy mester. . . . Amint ott a terem közepén tekergőzik a tánczolók kigyóvonala, tarkabarka vegyülékét csillogtatva a fekete frakkoknak, szines habruháknak, szőke, barna, fekete és fehér (hajporos) fejeknek — gúnyos mosoly röppen át egy csendesen üldögélő ur ajkán, ki frakkja gomblyukában tea-rózsabimbóval egymásra vetett lábakkal szemléli az előtte mozgó, változó képet, koronkint meglegyintve arczát klakkjávai. O nem tánczol. — Merő bolondság is robotolni ! szól oda egy felhevült tánczosnak, ki lélekzetfogyottan roskad egy üres székre. — Ühüm ; hegyezi a szót a tearózsabimbós ur. Ölelni a szilfidterinetü ideált ? ! Önámitás biz ez is. És talán igaza van annak a hidegvérű szemlélőnek, kinek szemeit már nem kápráztatja el az a csilogó illüziou-köd ? ! De másrészt meg nem addig boldog-e csak az ember, a mig fogékony a — csalódás, önámitás iránt ? ! Hiszen a mai kor életgondokkal szaturált gyermeke úgyis olyan hamar kijózanul és megkomolyodik. Életéveinek száma nincs arányban a sok keserű tapasztalattal, melyet az élet olyan bőségesen nyújtogat uton-utfélen feléje . . . Itt a bálteremben felszabadul legalább néhány órára a lélek a kinos nyomás alól és gondfeledten lubiczkol a gyönyörűség habzó árjában. Azok a bájos kis tündérek is át meg át vannak hatva a boldogság érzetétől. Nevető szemeikből kisugárzik a belsü öröm és az ifjú beléjük merülő tekintete egy röpke pillanatra látni véli azt a rejtelmes világot, melyről költök és művészek emlékezetet meghaladó idő óta regélnek. ... Az óriási tükrök visszaverik a csillárok lobogó lángjait, a nök kipirult arczait. a terem függönyös . . . virágfüzéres dekoráczióit. A parketten leszakadt todordarabok . . . tépett virágfüzérek . . . rongyolt tüllfoszlányok gomolyognak! Milyen gyászos véget érnek azok az Ízléses, pehelykönnyű ruhácskák ! Aztán hány tollas legyező, illatos mellcsokor, habkönnyű batisztkendŐ stb. esik egy-egy sikkes gavallérnak hadizsákmányul egy rövid báléj alatt? ! Van egy ismerősöm, kinek egy egész kollekcziója van a bálteremben gyűjtött e fajta diadaltróféumokból. Tele van velők egy egész sifonérje. Mindegyikhez fűződik egy-egy édes-bájos báli emlék, amelyet ő elégüit mosolylyal szokott elmesélni . . . . . . Alig pár esztendős menyecske, ebben a mámoritó légkörben találkozik újra a leánykori lovagjával.