Jenei Ferenc szerk.: Győri Szemle. 13. évfolyam, 1942.

TANULMÁNYOK - Bánhegyi Jób: Kazinczy Pannonhalmán

lebb segíti, békevágy és szeretetközösség voltak vezérlő csillagai, az esztéta lelkű Kazinczy pedig nemcsak a műalkotásban, hanem a jellemben is meglátta a felemelőt és szépet, és hálás volt a Gondviselésnek azért, hogy az eszményi lelkű szerzetes szeretetével megajándékozta. „Kérlek téged, nemeslelkű férfiú, kedves barátom — írja Guzmicsnak 1824 augusztus 27-én —, hogy minden léptemmel inkább komorodó éltemnek engedd meg azon örömet, vigasztalást, enyhületet, hogy téged még utolsó lehelletemmel is barátomnak, s holtom után emlékezetem, nőm s gyermekim barátjának hihesselek. Sok okoknál fogva szeretlek én téged: szívedért, fejedért s gyönyörű tolladért, s akit ezekért szeretünk, nem lehet örökké nem szeretnünk." Amire mindketten évek hosszú során át vágyva vágytak, végre bekövetkezett: Kazinczy 1831 április 9-én Pannonhalma» termett. Két nappal azelőtt indult el Pestről az első dunai gőzhajón; Gönyün szállt partra, innen kocsin jutott el Győrbe, ahol a bencés székház vendége volt éjszakára, innét Maár Bonifác akadémiai bencés tanár, az ismert nevű történetíró társaságábait folytatta útját a Szenthegy felé. Kismegyeren megnézték a magtárat, amelynek falait az 1809-es csatában a franciák golyói rostaszerűen összelyuggattak. A távolból csakhamar szemükbe tűnt a pannonhalmi főmonostor — Kazinczy szavai szerint: mintegy királyi széken lebegve az alatta ellapult síkság felett. Midőn a hegyre vivő szerpentinúton felértek ahhoz a ponthoz, ahol az út a monostor épületéből kiszögellő ebédlő és a főiskolai tanárok ablakai felé kanyarul, útitársa megmutatta Kazinczynak Guzmics ablakát, aki azonban már nem volt cellájában, mert a kocsi közeledtére rohant lefelé a lépcsőkön a drága vendég fogadására. Néhány perc múlva a hannonhalmi „barnahajú kis barát" keblére ölelhette széphalmi „őszhajú barátját". Még a vendéglátás napjai alatt írja Guzmics Szemere Pálnak: „Kazinczy itt van! ... Mennyi gyönyör őt láthatnom, gyönyörűen folyó beszédeit, meleg, néha dévaj, de mindig tiszta szíve kiömléseit hallanám; -reznem s társaimmal is éreztetnem, hogy ő barátom!" Másnap a közeli Pázmánd faluból megjelent a várban az Árpád című eposz koszorús költője, pázmándi Horváth Endre, akit ebéd után gyalog visszakísértek falujába. Kazinczy azt óhajtotta, hogy a főmonostor pompás kertje is őrizze együttlétük emlékét. Egy ailanthus-fa kérgére sajátkezüleg véste be Guzmics nevének kezdőbetűit, egy gledicsiára a magáét, aláírva az évszámot is, más fákon Szemere Pál, Horváth Endre és Kazinczyné gróf Török Sophie nevét örökítette meg. „S piruljak-e mondani — írja útirajzában —, hogy épen akkor, midőn egy nekem szent nevet metszek, és nem elébb és nem utóbb, szólala meg az első fülemile, melyet ez idén hallottam?" Azóta több mint egy évszázad mult el, az idők viharai csak !