Jenei Ferenc szerk.: Győri Szemle. 13. évfolyam, 1942.

TANULMÁNYOK - Bánhegyi Jób: Kazinczy Pannonhalmán

,,Minden érkező vendéget úgy fogadjanak a szerzetesek* mint Krisztust" — olvassuk Szent Benedek ezernégyszázéves Regulájában és parancsának indokolásául még hozzáteszi a szent rendalapító: „Mert maga (Krisztus) fogja majd egykor mondani: Jövevény voltam és befogadtatok engem ..." Akik valaha megfordultak Pannónia szenthegyén, a pannonhalmi főmonostor ősi falai között, a magyar kereszténység bölcsőjéből a sokszázéves kultúra lenyűgöző élményein túl azzal a jóleső tudattal is távoztak, hogy a legrégibb magyar házban a rendszabály vendéglátó szelleme szerencsés harmóniába olvadt a hagyományos magyar vendégszeretettel. Hogy ez így volt régen is, arról a sokféle írott feljegyzésen kívül egy olyan irodalmi emlék is tanúskodik, amelyet szerzőjének személye miatt méltán mondhatunk klasszikus tanúságtételnek. A mult század első évtizedeinek irodalmi vezére, a magyar toll halhatatlan érdemű bajnoka, Kazinczy Ferenc 1831 áprilisában néhány napot Pannonhalmán töltött és ott szerzett benyomásairól egy kis útirajzban számol be, amely Kazinczy útja Pannonhalmára címen pár héttel később nyomtatásban is megjelent Pesten, Landerer nyomdájában. A széphalmi mester, akinek ez a kis könyv volt a hattyúdala, művecskéjét a magyar szellem egy későbbi nagy hősének, a fiatal báró Eötvös Józsefnek ajánlotta a következő, jóslatszerű sorokkal: „Nevekedjél, kedves ifjú, és légy az, kit várunk. És ha majd felhágsz, ahová érdemeid ragadni fognak, emlékezzél barátodra. De emlékezzél, hogy: csak a tiszta ragyog." Hogyan került el a széphalmi mester Pannonhalmára? Kilenc év óta hívta már a Szenthegyről egy jóbarátja, Guzmics Izidor bencés teológiai tanár, később bakonybéli apát, a legnemesebb lelkek egyike, akik valaha magyar földön éltek. Guzmics nevét az irodalomtörténet és főkép a hittudomány művelőin kívül ma már kevesen ismerik, pedig a maga korában egyike volt a magyar szellemi élet legérdemesebb munkásainak. Szépirodalmi kísérletei, versek, drámák, elbeszélések csak egy széplelkű műkedvelő múló értékű alkotásai ugyan, de mint műfordító, Theokritos idilljeinek, Sophokles és Euripides egy-egy drámájának művészi tolmácsolásával hasznos szolgálatot tett a közízlésnek; nyelvészeti, esztétikai, filozófiai és teológiai értekezései pedig, amelyek sűrűn jelentek meg a korabeli folyó-