Jenei Ferenc szerk.: Győri Szemle. 12. évfolyam, 1941.

TANULMÁNYOK - Gálos Rezső: Rájnis József. 1741—1941

Előbb a köszöntések dolgát mondom el, mert az győri história. A nagypiac már akkor is a rendház előtt, a téren volt, csak ez utóbbit még nem nevezték Széchenyi-térnek. Akkor is szombaton volt a vásár. Rájnis szobája földszinten volt és ablaka a térre nézett. Tér és utcák tele voltak árusokkal, akik, kocsiról vagy gyalog, hangos szóval kínálták portékájukat, az „a nélkül is népes városban" (így mondja költőnk) mozogni is alig lehetett és a városi hajdúk a parasztszekerek lovait szinte az ablakig noszogatták. Ezen az igazi „sokadalmon" át (milyen jól illik a vásárra ez a régi elnevezés) kellett szokott útjára, a kertbe mennie. S amíg emberek, állatok és szekerek között az utat kereste, jobbról is, balról is, mindenfelé köszöntötték őt, senki mellett békén el nem mehetett. Érthető, hogy nem volt ínyére a köszönés, s még kevésbbé esett jól folyton visszaköszönni. Remélte, hogy visszafelé, a déli, izzó melegben jobb lesz a sora. A; városiak akkor ebédelnek, a falusiak is betérnek a vendégfogadókba és csapszékekbe. Reménysége nem is csalta meg. Visszajövet már csak 86-szor kellett visszaköszönnie taligásoknak és kontyosoknak; megszámolta, hogy mikorra hazaért, harmincegy „dícsértessék"-től, negyven „kloptszájsz"-tól, kilenc .„bonum appetitum"-tól, két „serviteur"-től és négy „servus humillimus"-tól csengett a füle. S jaj volt neki, ha csak egyre is nem felelt. „Verébfészek van a kalapja alatt!" „Fejébe van a kalap szegezve!" „Ez süket!" „Hastu gsegn, Féder: ter is hoffertig, wegen sein Schnauzbart! Er íanckt tut árnál!" Az „Unterténikszter Tiner" helyett azt kellett hallania, hogy „Ter hat ein Vogelnest unterm Hut", kinyílt kapukban minden-, féle emberek ültek vagy álltak és dohányoztak, s mint a pókok az ablakban vagy ajtóban a legyeket lesik, úgy lestek az arramenőt, hogy köszöntésért köszöntést kapjanak. Egy kis piszkos lakatosinas, akinek kosár volt a fején, a kosarat vette le süveg helyett és úgy mosolygott rá, s a búzáját áruló paraszt a kísporontyára is rászólt, hogy köszönjön. Ez a győri „csendélet" végképpen elkeserítette a derék papot. Azt tanulta a szomszédból, osztrák sógorunktól, hogy „Grüssen ist eine Höflichkeit, danken ist eine Schuldigkeit" — hanem ebből az adósságból most már lelke mélyéig elege volt. Szívből-igazán megharagudott és egy mérges kis röpiratot nyomatott ki Streibigéknél Győrött a köszönés ellen. Azt kérte benne, hogy ha valaki bántaná a becsületes magyar embert azért, mert őt nem köszöntötte, vagy alkalmatlan köszöntését nem fogadta cl, azt a magistratus 20 pálcával büntesse meg. Kis János, aki ekkortájban mint vándorló, albizáló diák járt Győrött, Emlékezéseiben följegyezte, hogy sokan adtak Rájnis^