Jenei Ferenc szerk.: Győri Szemle. 12. évfolyam, 1941.

VERSEK - Vitnyédi Németh István: Széchenyi emlékének

Hazám! Hová lettek a nagy kiáltók, most, amikor siket csöndbe dermed a ködös holnap? És ezer vermet ás a szenvedés? G, nincs most semmi, semmi bizonyosság! És omladék a volt kapaszkodó, a partok gátját dühös habok mossák és jajban-bajban torkon fagy a szó! A költő nyögne, de álmai neszét megfojtja félsz és rettent zűrzavar. Kábult lemondás és elfáradt beszéd, amit lelkéből kínja fölzavar. Világvonaglás, népek zuhanása, vér és könny és hazugságfolyam ördögi, zúgó folyton-áradása üvölt feléje, mint halálos roham, hogy meginogjon az is, aki tölgy volt és hallgasson még az is, aki kürt volt s csak ténferegjen lázban, mint a félholt prófétasága bilincseit zárva, siketté, vakká, némává alázva ... Ne mondjon semmit, ha félve dadog, oltson el gyáván minden csillagot, ha homlokán még szikrázva ragyog a feneketlen, barna éjszakában <.. Csak sírdogáljon küldetése vackán és dideregjen a lángoló világban ... Ha bírja ezt a fojtogató csöndet,