Csizmadia Andor szerk.: Győri Szemle. 11. évfolyam, 1940.

TANULMÁNYOK - Gálos Rezső: Egy dunántúli költő

S' széllyel koválogván az Ég' karimáin, Örültem felható Magyar ész fáklyáin. Néha letekintek e' kedves hazára, Láttam, melly gyönyörűn füstölög oltára. Láttam, ékesednek Hunnia berkei, 'S a' nagy hírű-hangú Duna szigetei. Már partjai között vígabban tolonghat, Fekete-tengerig Magyaroktól zúghat, Már hírűi viheti a' nagy Ázsiának, Hogy sarjadzik ága nálunk Sztzitiának! Buda vára' táján olly felséges láng ég, Mellyet a' Hazának nézni gyönyörűség! Hidjétek, Feleim, illy Magyar tavasznak Ragyogó virági soha meg nem asznak; Egy örök kikelet élteti ezeket 'S az idő halladva neveli betseket. Tsak jó szándéktokban meg ne tsüggedjetek, Erre kér egy fő-kints — szép anya nyelvetek! Hogy Duna e' honban mégszebben folyhasson 'S Fekete-tengerig vígabban zúghasson. Vagy, mi több, már feljebb, a' Német tájakról Siettesse útját, hallván Magyarokról S ezen áldott földet édesen tsókolja, Hol mellette Marónk énekét dalolja. Késsék anya nyelvünk meg esmért betsére, Reá felejtkezvén édes zengésére. — Rajta hát! Hazánknak igaz magzatai, Magyar kikeletnek nyitány virágai, Anya nyelv gyöngyeit öszve szedésekre, Maguk elszánással rajta a' vizekre, Vagy a' ligeteknek sűrű homályokban Gyönyörködjünk a' szép Magyar virágokban. Készül a' koszorú. Ártatlan szüzeink Kékes nefelejtsel övedzik fejeink! — De nints is kétségem nemes szikrátokról: Magyar szív maradott Magyar atyátokról — A' földnek tengelye előbb vissza forog, A' nap útját vesztett helyeken tántorog, Vagy, még többet mondok : Természet meg bomlik, 'S a' tenger égi vár ropogva le omlik, Nem bir föld alköve a' menny szakadással, Ki Ötlik helyéből iszonyú morgással: — Minden előbb leszen, mintsem a' Magyar szív Fő kintse, szép nyelve eránt ne legyen hív.