Valló István szerk.: Győri Szemle 7. évfolyam, 1936.

Halasy-Nagy József: A művelt ember

mik elintézésére pocsékolniok. Világos ebből, hogy a társaságos élet megkönnyítésére szolgáló jó modor sohasem lehet cél, csupán csak eszköz, amelynek birtokában nagyobb teljesítményekre lehetünk képesek. Kifejezője ez annak, hogy az illető a durva ösztönöket és szenvedélyeket át tudta magában formálni magasabb erkölcsi eszmények érdekében, s ezáltal embertársaihoz való viszonyát önzőből önzetlenné igyekezett átalakítani. Ha ez a viselkedés őszinte, akkor legott kitűnik, hogy a műveltség nem képzelhető el bizonyos erkölcsiség nélkül. Sőt, hogy ez az erkölcsiség: a jónak és nemesnek önzetlen szeretete és szolgálata az alap, amelyre a műveltség egyáltalában felépülhet. Helyesen jegyzi meg ezekről az erkölcsi mozzanatokról ugyancsak a már fentebb említett Willmann, hogy ezek a műveltségben való szerepükre nézve »az épület alapjaihoz hasonlíthatók, amelyek nem láthatók ugyan, de az egész épület rajtuk nyugszik s csak akkor áldjuk őket, ha viharoknál vagy földrengésnél az oszlopokat, a gerendázatot és a tetőzetet megóvják az összeomlástól«. Bölcseség, önuralom és igazságosság főleg azok az erkölcsi erények, melyek nélkül műveltségünk legfeljebb felszínes máz lehet a lelkűnkön, de soha mély gyökeret nem verhet életünkben. Az igazi erkölcsiség egyúttal a művelt ember akaratának is irányítójává válik. Mert hogyan látná másképen az ember a célt, amely felé törekednie kell életével, ha azt akarja, hogy az valóban összefüggő, értelmes cselekvések soraj^ s ne a vak esetek bántó zűrzavara legyen!? Csak egy magasabb világnak, a felettünk álló erkölcsi világrendnek tudatából születhetik meg gondolkodásunkban a hivatás fogalma, amely azt mondja, hogy én nem haszontalan és véletlen jelenség vagyok e világban, hanem létem minden szálával valami nagy egyetemes törvényszerűséghez vagyok odafűzve. Ennélfogva e világban valami egészen különös, csak nekem szóló és senki más által nem belyettesíthető rendeltetésem, hivatásom van. Minden ember ennek a magasabb rendnek, ennek az isteni akaratnak küldötteként jelenik meg az élet színpadán, s tőle függ aztán, hogy szerepét jól vagy rosszul tölti-e be. A világ tehát nem kész, hanem készülőben van. A teremtés nagy műve nincsen lezárva, mert még nekem is van benne alkotni valóm. A hivatás gondolata nélkül üressé válnék az ember minden foglalkozása, s értelmetlenné minden akarása. TCnnek a fényében jelenik meg a müveit ember szeme előtt az a világos látás, hogy bármily nagy a világ, az ember mégis több és nagyobb nála. Mert a világ passzív valami, mely elszenvedi a dolgoknak rendjén befogadott hatásokat, de az ember aktív, kezdeményező erőt jelent, aki mikor cselekszik, az önmaga képét nyomja rá a világra és a maga akaratát kényszeríti a dolgokra. Az egész élet nem más, mint a magunk legbensőbb lényének kivetítése a világba, s minden ember csak azt vetítheti ki, ami benne rejtőzik. Természetes mivoltunkban magunk sem