Valló István szerk.: Győri Szemle 5. évfolyam, 1934.

Lám Frigyes: Kozma Andor — In memoriam

Kozma Andor a következő igen érdekes levélben felelt: 918. november 2. Igen tisztelt Tanár Ur köszönöm a verseim fordításaiból velem közölt két mutatványt. Igen szépek. A Karthágói harangok részére a németben a Nibelungstrófa jó gondolat. De tán mindakettőnél, az így is jó két utolsó sor még jobb lenne, ha lehetséges volna az összerímelő végső szavakat, egy-egy szótaggal rövidebb s nem trocheikus, hanem jambikus kihangzású rímszavakkal kicserélni.*) Lehetséges, hogy ép ezt a csekélységet magyar verselési előítéletből mondom, mely a német verselésre egészen közömbös, vagy éppen ártó. Ez esetben ne tessék tekintetbe venni. Annál kevésbbé, mert ismétlem, nekem így is igen tetszik a két fordítás. Különösen szembetűnő bennük az, hogy a mi az eredetiben az én szerzői érzésem és szándokom szerint lényeges, jellemző kifejezés, az a fordításban is hü tükörképe az eredetinek. Pld. und dennoch lächelt niemand — e pár szó nélkül a Karthágói harangok csorbák volnának. Hasonló példákat találtam a „Rokkantakéban is. Ebben csak a gerinclövéses örökké reszkető bajának irtózatos nagy volta evidensebb a magyar eredetiből, a ráz a nyavalya kifejezéssel, — persze, mert az epilepsziás szörnyűségre a németnek nincs olyan keservesen erős szava, mint a nyavalya. Ehhez képest a Krankheit, Leid, Noth, Sucht mind kismiska. A Verzückung körül is hiába keresgélek, a verzückt (bár úgy emlékezem, Luther a bibliafordításban valahol ebből képez nyavalyatörős-félét) pláne kétértelmji, s nagyon is jó, elragadtatott értelmében használatosabb. En azért ezt, nem is kritikaszterkedésből hozom fel. Hiszen éppen én, a ki az egész Goethe Faustot lefordítottam s még mindig újra meg újra fordítom, magam tudom legjobban, hányszor kénytelen a leglelkiismeretesebb fordító is megalkudni valamely megközelítő kifejezéssel, mert minden nyelvben van sok olyan szó, melynek pontosan azonos mása más, vagy legalább a másik nyelvben nincs meg. Inkább csak annak bizonyítékául tessék hát venni megjegyzéseimet, hogy Tanár Ur szép és jó fordításaival komolyan és szeretettel foglalkoztam. A legszívesebben autorizálom azokat s szerencsémnek tartom, hogy a német közönség elé kerülnek. Szegény németek ! De még szegényebb magyarok ! Mert amazok Carthagója még bizonyosan fel fog újra épülni, nagyobbá, hatalmasabbá, mint volt De a miénk — az örökre elesett. Meghatott Tanár Ür kedves emlékeztetése Gyulai bácsinál régen történt találkozásunkra. Mily boldogok voltunk még akkor! *) A Karthágói harangok vége eredetileg- így hangzott : Lang sitzt er starr und schweigend, dann seufzt sein müdes Lallen : „Und Karthago — ist gefallen."