Valló István szerk.: Győri Szemle 5. évfolyam, 1934.
Eöttevényi Olivér: Emlékeim a külföldi konferenciákról
világított miliőjében harminc nemzet képviselői sürögtek-forogtak és a lengyel urak lekötelező udvariassággal bántak vejünk. Közülük azok, akiknek történelmi ismereteik mélyebbek voltak, jól ismerték az egykori magyar-lengyel kapcsolatokat is és megfelelően értékelték a két nemzet egymáshoz való jó viszonyát, de a lengyelek nagy része kizárólag a jelenkori lengyel politika hatása alatt állott, amely Lengyelországot a nagyántánt érdekkörébe vonta. Ezek az urak aztán, a velünk való érintkezésben, a kötelező nemzetközi udvariasság mellett, inkább reálpolitikusoknak mutatkoztak, úgy gondolván, hogy ámbár a mult igen szép és megbecsülendő, de a döntő tényező mégis a jelen. Spanyolországot is bejártuk, s miután üléseink Madridban lefolytak, lelki szükségét éreztem annak, hogy egyedül bolyonghassak kissé ennek az ősi földnek a történelem és a művészet által örökéletűvé tett helyein. Toledo, az Escurial, Granada, Sevilla voltak az állomásaim, s még rna is fájó szívvel gondolok vissza arra a temérdek benyomásra, amelyet ott nyertem. Fájó szívvel azért, mert ki tudja, viszontlátom-e valamikor ezeket a gyönyörű helyeket? Visszafelé utazásomat Portugália felé tettem meg és Lisszabonban szálltam hajóra, az Olasz Cosulich-Társaságnak egy Amerikából érkező hatalmas uszó városára és az az ötnapi utam, amelyet Gibraltártól Nápoly érintésével Triesztig megtettem abban a környezetben s abban a végtelen kényelemben, szintén életem olyan emlékei közé tartozik, amelyek kitörölhetetlenül élnek bennem. Amikor Bécsben jártunk kongresszuson, akkor még — 1920-as évek legelején — egészen frissen élt mibennünk az ottani császári élet hagyománya, s épp ezért nem tudtam leküzdeni magamban bizonyos elfogultságot amiatt, hogy üléseink a Hofburg néhány termében játszódtak le. Azóta az ilyesmi már mindennapossá vált. A császár régi palotája ma már egy sereg egyesületnek és hivatalnak a színhelye, de nem tehetek róla, még ma is, ha Bécsben járok és keresztülmegyek a Burg udvarán, magam elé képzelem azokat az éveket, amikor az őrségváltás folyt ott le a déli órákban, melyet az öreg császár az őrségi épülettel szemben lévő dolgozószobájának az ablakából szokott végignézni és a bécsi nép lelkes ovációját főhajtással megköszönni. Tempora mutantur! A magyar utas aránylag ritkábban jut Délfranciaországba, mert hiszen részünkről az útirány rendszerint egyenesen Párizs és annak a környéke. Délfrancia utat tettünk meg azonban akkkor, amikor egy kongresszusra Lyonba nyertünk meghívást. Azoknak, akik ott még nem jártak, szolgáljon tájékoztatásul az, hogy ennek, a Rhône mentén lévő városnak a fekvése bizonyos fokig hasonlít Budapesthez: a folyó szeli ketté, s ennek egyik oldalán, a síkságon fekszik maga a város nagyobbik fele, a másik oldalon, a hegyen pedig székel a biborosérsék és ott van a székesegyház is. Elmentünk a biboroshoz is tisztelgő látogatásra és megkértük, hogy az általunk hozzávitt s magyar nemzetiszínű szalaggal díszített koszorút helyeztesse el a francia származású II. Sylvester pápának,
