Valló István szerk.: Győri Szemle 5. évfolyam, 1934.

Költemények (a Kuncz-emlékszámban) - Nagy Gyula: Csend az öröm

Csend az öröm. (Königssee ) Mátkám az öröm csak fátyolkeszkenőben, Messziről integet néha felém. Sokszor, amikor már átment utamon, Későn, szomorún ismerem fel én. Pedig fogadom, találjam akárhol, Érjem el akárhol : pázsiton, rögön, Virággal befonom, ürmös borba mosom, Színmézzel etetem, gyenge gyolcsba kötöm, Diófából való kincses kis ládámat Nászajándékul én bizony neki adom. Pávasarkon forgó márványpalotámban Urmódra lakatom. Hét nap kerestem Nemrég valahol. Vén hegyekhez mentem Háztüznézni Hátha csendet Hegyi boszorkány, Vagy talán valami tavi tündér Tudja idézni. Tűzpiros estén, völgy legtorkán, Lilalánggal égő havasok alatt Dohogó, füstös vasparipámat Széles mosollyal várta a nap. Nem is az égen, a sürgönydróton Libegett-lebegett lampionmódra. Egyszer csak megakadt, levált, leszakadt Valami hitvány tüskebozótba. Csak hadd aludjék az ős ébresztő, A világhajcsár, a nagy izgága. Jöjjön az éj, a nagy csendbiztos, Feketeszárnyu békeangyal, Hadd fedje szárnyát a világra. Még azon estén, alpesi zöld tón Beleringatott lomha bárkám. Még azon éjjel álltam az öröm Zártalan, őrtelen aranykapujánál. Vadruca csobbant, fuvintott a szellő, Megcsillant a viz és zizzent a nád. Csitt! Itt az éjfél. Csillagesés közt Szélmuzsikával mulatja magát. Ott túl valahol már talán ő jön.