Valló István szerk.: Győri Szemle 5. évfolyam, 1934.

Kocsis Lénárd: A költői tehetség. (Herczeg Ferenc emlékezései.)

A költői tehetség. (Herczeg Ferenc Emlékezései.) A művész lelkealkatának megrajzolásához a legelső forrás mindig művei maradnak. Ha el van is vágva a köldökzsinór, mely őket alkotásukhoz kötötte, a gyermek nem tagadhatja meg szülőjét. Vér marad az ő véréből, lélek az ő lelkéből. Az átöröklés itt szigorú törvényszerűséggel érvényesül és — hogy a költészet terén maradjunk — nemcsak a leg szubjektivebb természetű, a lirai költemény jellemző a költőre, hanem a regény és drárna is híven tükrözi az író művészi egyéniségét. De ez nem csökkenti az írók önvallomásainak fontosságát, a pszihológiailag tájékozott esztétika mindig jelentős adatforrásnak használhatja őket. Irodalmunk aránylag szegény az effajta írásokban, annál becsesebb tehát Herczeg Ferencnek a múlt év vége felé megjelent műve, melyben a jubiláló nagy író emlékeit közli 1890-ig, első nagyobb munkájának, a Fenn és Lenn-mk megjelenéséig. A visszaemlékezésekhez kapcsolódva Kornis Gyula már mélyreható tanulmányban foglalkozik a költői lelkiismerettel (A költő és a lélekbúvár, Budapesti Szemle, 1933. novemberi szám), dé az irói művésziélek több vonása is éles megvilágításban áll elénk a könyv lapjain. Nagy szerencse Herczegnek ritka objektivitása. Inkább csak közöl, beszámol. Ha magyaráz is, megjegyzései csak kísérik, de sem egyéni felfogásból, sem hiúságból nem hamisítják meg a valóságot. Herczeg itt is ki tud emelkedni önmagából, emlékeivel szemben is tárgyilagos megfigyelő álláspontjára helyezkedik. Tudvalevő, hogy az esztétikus állásfoglalásnak a világgal szemben ez az érdektelenség az első jellemvonása. Szabatosabban aligha lehetne ezt megformulázni, mint ahogy Herczeg teszi könyvében. Életének egyik válságos pillanatával kapcsolatban említi, hogy az élet semmiféle helyzetében nem mutatott félelmet. »Ehhez — folytatja — nem is kellett megfeszítenem az akaraterőmet, mert veszedelem esetében mindig erőt vett rajtam valami apatikus belenyugvás, hogy nem érdemes a dolgokat tragikusan venni. Lehet, hogy ennek alapja az iró tárgyilagos közömbössége, amellyel az életet és abban önmagát jis szemléli. Az író tulaj donképen nem éli át, csak olthatatlan kíváncsisággal szemléli az életet. Ő nem szolidáris egyik emberrel és így önmagával sem. Kínos és veszedelmes helyzetekben, aminők minden férfi életében előfordulnak, rendesen nem annyira a veszedelem izgatott, mint inkább a kíváncsiság, hogyan fog a dolog végződni. Ez talán érthetetlennek látszik, de minden vérbeli író meg tudja erteni.« Lehet-e jobban megmutatni, mint feledkezik meg az író magáról és hogy feledkezik rá a világra, midőn művészszemmel nézi? Magát is képes így tekinteni; szuverén ura lesz tehát lelke tartalmának. Ehhez az állásponthoz kitűnő, mondhatni, ösztönös megfigyelőképesség kapcsolódik Herczegnél. Csodálatosan korán jelent-