Valló István szerk.: Győri Szemle 5. évfolyam, 1934.
Jakab Ferenc: Aldobrandini Beatrix magyar királyné. 1212—1246.
Néhány hónapig) nyugodtan élt itt, mikor a városban pártküzdelmek lobogtak fel, majd német császári csapatok fogták ostrom alá Veronát, miért is menekülnie kellett, s most már igazán nem volt más hátra, mint Azzó könyörületet elfogadni. A szegénnyé lett, irgalomkenyéren tengődő királyné sorsát IV. Ince pápa szánta meg. Mintegy 35 olasz kolostor javaiból gyűjtött számára alamizsnát, körülbelül húszezer pengő értékben, s ezt ajándékozta neki. Hálásan fogadta el, de ezzel még nem láthatta megoldottnak sorsának biztosítását. IV. Bélához fordult, kérte őt, hogy főleg gyermeke, egy született Arpád-herceg megfelelő neveltetése céljából folyósítsa számára a férjétől lekötött ezer tallér évjáradékot. De Béla ridegen elutasította, sőt a kis herceget, saját testvérkéjét fattyugyermcknek nevezvén, kijelentette, hogy az Árpádcsaládból ki is zárja. Az elutasított, női és anyai méltóságában vérig sértett királyné még egy kisérletet tett, hogy fiának származásához méltó jövőt biztosíthasson. A magyar udvartól elutasított ügyét a velencei köztársaságra bizta, mely akkor Zára birtoklása miatt amúgy is viszályban állott IV- Bélával. Velence a kedvező alkalmat sietett felhasználni, megtámadta s 1245. június 5-én be is vette Zárát. Die a siker nem hozott előnyt Beatrix ügyének, mert Béla király Dalmáciában megjelenvén, ugyanazon évben békét kötött Tiejpoli Jakab dogéval. A tatárok által elpusztított Magyarország restaurálása elég gondot adott Bélának, Zára visszafoglalására nem is gondolt tehát, hanem helyette a békekötés 6-dik pontjába belevétette, hogy: »Velence az ő ( és utódainak ellenségeit, nevezetesen Beatrixot és fiát nem támogatja, sem őket, sem követeikeL szine elé nem bocsájtja és megtiltja, hogy a magyar királyi házzal szemben tanúsított ellenséges maguktartása miatt a köztársaság területén továbbra is tartózkodjanak. « ; * A szerencsétlen királynénak ennyi szivtelenség és csalódás után minden reménye megtört, nem tudott többé kihez fordulni. Csakis szeretetét adhatta fiának, de annak szivébe mélyen belevéste királyi származásának tudatát, s azt a kötelességet, hogy amikor csak alkalma lesz rá az életben, az anyján, a nőn elkövetett sérelmekért, mint szeplőtelen lovag elégtételt vegyen. A növekvő gyermeket Azzohoz adja apródnak, ki kész volt belőle lovagot nevelni. Ezek után úgy látta, hogy fia már nem szorul az ő anyai ápolására és azt is érezte, hogy sokat szenvedett szive nyugalom és béke után vágyik. A kolostori életre gondolt, hogy az Isten szolgálatában találhasson vigasztalást. A krónikás azt írja róla: »Magasztos lelke nem akarván alsóbbrendű királyt választani magának, a királyok királyának jegyezte el magát.« S valóban az Estéhez közel levő gemulai kolostorba vonult, hol hasonló nevű nacjynénje, egykori nevelője is töltötte életét. A királyi trónról menekült nőt tehát a csendes kolostor fogadta falai közé. A sok; szenvedés azonban nem tépte szét jellemszilárdságának szárnyait, mert erős lélekkel és öntudattal vette fel a fátyolt, hogy ima és erénygyakorlatok által gyógyítgassa lelké-