Valló István szerk.: Győri Szemle 2. évfolyam, 1931.
II. évfolyam. 4-5. szám. 1931. április-május - SZEMLE - Somogyi Antal: Reflexiók egy kiállítással kapcsolatban
Természeti hasonlóság és művészi forma. Az a naturalista elmélet, amely a művészet feladatát és lényegét a természetutánzásban látja, megbukott. Megbukott pedig, mert tarthatatlan, s ellentmond a művészettörténeti valóságnak. 1 ) A műalkotásból nem a természet szól hozzánk, hanem a művész, aki a természet tüneményeit művészi formába alakítva, mondanivalójának megfelelő formanyelvet alkot. A természet ennek a formának nyersanyaga. Ebből azonban nem következik, hogy teljesen elhanyagolható. Amint a természet világában is a forma adja a dolgoknak a létet, a forma teszi az anyagot egyik esetben virággá, a másik esetben fává, azonképen a természet jelenségeiből a művész fantáziája formál műalkotást. A forma azonban, hogy érvényesülhessen, rá van utalva az anyagra, a nélkül üres. Ha a festészet teljesen el akar szakadni a természettől, vagy érthetetlenné, vagy ornamentikává válik, amint egy következetesen gondolkozó olasz festőnél láttam, aki szakítva a naturalizmussal, több közbeeső állomáson keresztül megérkezett a diszítőrajzhoz. Azonkívül a művészi formanyelv nemcsak önmagában zárt valami, hanem' a közlés eszköze, amelynek segítségével a művész közli mondanivalóját. , Már most, amint a nyelvnek megvannak a maga szabályai s amint a beszéd nem érthető bizonyos logikai szerkezet nélkül, azonképen a művészi formaalkotásnak is megvannak a maga törvényei, ha ezek a törvények nincsenek is oly általánosan elismerten összeállítva, mint a nyelv törvényei a grammatikában. A művészi formaalkotásnak is van bizonyos szemléleti logikája, amely a műalkotást egységessé és érthetővé teszi. Nagyon jól tudjuk, hogy a költőt nem a grammatika avatja a szó művészévé, sőt megtörtént már ismételten, hogy költők újra alkották a nyelvet, de nagyságukból semmit nem von le az a tény, hogy alkotásuk azok között a keretek között maradt, amelyet a nyelv élettörvényei megszabtak. Csak a mi korunk produkált először költőket, akik a nyelv minden értelmes törvényét félretéve, az ösztönös érzéskitörést értelmetlen szóhalmazokban akarták kifejezni. A nagy művész is lehet újító, alkothat új formanyelvet, ennek azonban, ha módját nem is, határát mindenesetre meg lehet állapítani, s ez a határ a felfoghatóság, az érthetőség. Ennek az érthetőségnek feltétele pedig a természeti hasonlóság valamelyes foka. Hogyj a természetes formáktól a művészi kifejezés érdekében való eltérés mily fokú legyen, azt tisztára a szándékolt kifejezés szabja meg. Ha a művész nem a kifejezés érdekében, hanem csak azért rontja le a természet formáit, hogy a naturalizmustól minél távolabb tartsa magát, az már nem művészet, hanem valami Programm erőltetése. Viszont igazságtalanság volna új irányú festményeket avval az elvvel kritizálni, hogy amit rajtuk látunk, mennyire természetes 1 ) Kifejezve említett munkám „Mi a művészet" c. fejezetében.
