Valló István szerk.: Győri Szemle 2. évfolyam, 1931.

II. évfolyam. 4-5. szám. 1931. április-május - SZEMLE - Somogyi Antal: Reflexiók egy kiállítással kapcsolatban

volt az akadémia, amely gúzsbakötött minden egyéni alkotóerőt, mostanában meg a legvadabb izmusok versenyeznek a művészet diszkreditálásában. Pár évvel ezelőtt jelent meg egy könyv »Kunstismen« címen, amely csokorba köti ezeket a teória-korcsszülötteket. íme a főbbek: expresszionizmus, futurizmus, kubizmus, absztraktivizmus, szuprematizmus, szimultanizmus, dadaizmus, purizmus, neoplaszticizmus, kompresszionizmus, verizmus, konstruktivizmus. Ezeknek az izmusoknak tulajdonképen csak annyi közük van a művészethez, hogy azt nem művészi elméletek alapján eltorzították. A könyv akaratlanul is kórbonctani esetek gyűjteményévé vált, annak illusztrálására, hogy a »tiszta« művészetet hangoztató ultramodern irányok mennyire nem a művészi alkotóerő , szülöttei, hanem kiagyalt észtermékek. Legfeljebb abból a szempontból tanulságosak, hogy igazi művészi tehetségek is hova juthatnak, ha egy korlátolt gondolatnak lesznek mániákusai. A purizmus programmja például így hangzik: »A festmény érzésközvetítő gép. A tudomány rendelkezésünkre bocsát egy bizonyos fiziológiai nyelvet, amelynek alkalmazásával a nézőben egyértelmű fiziológiai érzéseket kelthetünk: ez a purizmus alapja.« A programm kétségtelenül logikus: ha tudom, hogy pl. a vörös-sárga szinegyüttesnek, vagy a vízszintes és függőleges találkozásnak milyen fiziológiai reakciók felelnek meg a szemlélő embergépben, akkor ezt az érzést nagyszerűen előidézhetem oly módon, hogy egy vörös és sárga színfolt találkozásába beleszerkesztem a derékszöget. Én azonban ezt

1 a programmot még mindig maradinak tartom, mert a benne rejlő gondolat nincs következetesen kiaknázva, illetőleg az elgondolás modern, a következtetés azonban primitív, hogy ne mondjam atavisztikus. Ha már egyszer gép a festmény, akkor nem szabad háziiparszerű előállításával megelégednünk. Utóvégre a tudomány és technika mai állása mellett semmi különös nehézségbe nem ütközik, hogy egy olyan készüléket szerkesszünk, amely felér egy egész purista múzeummal. A vásznat nem kell befesteni, hanem egyszerűen fehéren hagyjuk és vetítőfelületnek használjuk. Egy kaleidoszkopszerűen működő készülékből azután rávetítjük azokat a szín-, vonal- és formaváltozatokat, amelyek csalhatatlanul kiváltják bennünk az épen óhajtott fiziológiai érzést. íme az »irodalmi tartalom« kiüldözése a művészet területéről tökéletesen sikerült, a kép megértéséhez nem szükséges az ábrázolt esemény ismerete, e helyett mindössze egy csomó izmust kell a szemlélőnek agyába szerelnie a műélvezethez. Önkéntesen az a bibliai parabola jut az embernek eszébe, amelyben arról van szó, hogy a kiűzött ördög magánál rosszabb társakat vett maga mellé s hetedmagával tért vissza. Ne gondolja senki, hogy tréfálunk, vagy jelentéktelen dolgokat túlságos komolyan veszünk. Tény és valóság, hogy az ifjú festőnemzedék lelkét nemcsak az alkotás hevülete tüzeli, hanem abszurd teóriák lidércnyomásától lázas. És nincs az a badarság, amelynek komoly szószólója nem akadna