Székely Zoltán szerk.: „Megvétetett Győr Vára” : 1598-1998. - Artificium et Historia 4. (Győr, 1998)
BÉCS VÉDŐBÁSTYÁJÁNAK TÖRÖKTŐL VALÓ VISSZAFOGLALÁSA 1598-BAN
a császárváros elővédjévé. Miután ugyanis a szultáni sereg utánpótlásának biztosításához nem nélkülözhette a Dunát, Esztergom és Komárom várait csak igen nehezen kerülhette ki. A török uralta Győr így fokozatosan egyre elszigeteltebb helyzetbe került. Ennek ellenére 1597 szeptemberében a pápai végvár visszafoglalására erejét elfecsérlő és járványok tizedelte császári sereg még csak komolyabb rohamot sem tudott indítani ellene. A kudarcot követően így meglehetősen kevés remény volt arra, hogy Győr rövid időn belül ismét keresztény kézbe kerüljön. Voltak azonban főtisztek, akik mégis reményt tápláltak egy meglepetésszerűen végreha jtott akcióval kapcsolatban. Az egyik Adolf von Schwarzenberg báró, a Németalföldet is meg járt, tapasztalt katona, az Udvari Haditanács tagja, ebben az időszakban a bécsi helyőrség parancsnoka; a másik erdődi Pálffy Miklós, a császári udvarban nevelkedett komáromi, majd érsekújvári, ekkor pedig éppen esztergomi főkapitány, az egyetlen magyar hadvezér és politikus a XVI. században, akinek valóban adtak a szavára Bécsben. Számukra tisztükből adódóan is kulcsfontosságú volt Győr mielőbbi visszavétele, így miután igen jól ismerték a Duna- és Rába-parti katonai erőviszonyokat, 1598 január közepén engedélyt kértek a Haditanácstól egy Győr elleni váratlan támadás végrehajtására. Előre részletesen kidolgozott tervük szerint — az 1597 májusában végrehajtott tatai sikeres akcióhoz hasonlóan, amelyet maga Pálffy vezetett — a Jerome la Marche francia hadmérnök tervei alapján gyártott petárdák segítségével kívánták berobbantani az erődváros Fehérvári-kapuját, hogy azután lőfegyverekkel kiválóan felszerelt vallon, francia és német gyalogos, majd főként magyar lovas csapatokkal betörve szállják meg a várat. A két hadvezér tökéletesen előkészítette az akciót. Miután állandó jelleggel akadályozták a törökök Győrbe történő élelem- és hadianyag-utánpótlását, március 27én Komáromból mintegy 5200 főnyi vallon, francia, spanyol, német, magyar gyalogos és lovas csapatokkal indultak meg Győr irányába. A meglepetésszerű rajtaütést végül március 28-áról 29-ére virradó éjszaka az előzetes terveknek csaknem tökéletesen megfelelően hajtották végre. Az egyik petárdával sikerült berobbantani a Fehérvári-kaput, amelyen azután először a kor legjobb zsoldosainak tartott vallonok özönlöttek be a várba. Őket a különféle nemzetiségű gyalogság, majd utóbb, amikor a városban már igen komoly utcai harcokká vált a küzdelem, Pálffy Miklós könnyűlovassága követte. A reggel nyolc óráig tartó véres csatározás végül meghozta a várva várt eredményt: Győr három és fél esztendő után valóban kicsiny sereg bevetésével, kevés véráldozattal (körülbelül 400-500 halott és 600-700 sebesült) és a petárda sikeres bevetésének köszönhetően felszabadult. Amilyen nagy traumát okozott Győr eleste 1594-ben Európa-szerte, oly nagy megkönnyebbülést jelentett legfőképpen Bécs, Alsó-Ausztria, az Északnyugat-Dunántúl és a birodalom lakóinak. A végvár visszafoglalását követően ugyanis ugyanaz a folyamat játszódott le - csak most ellentétes előjellel -, amely 1594-ben végbement. Az egykori főkapitányi központ visszafoglalása hamarosan meghozta a végvidék többi várának a felszabadulását is, ami azután 1598 nyarára a győri generalátus felélesztését, azaz Bécs és Közép-Európa védőbástyájának újjászervezését eredményezte. Ennek korántsem könnyű feladata a sikernek köszönhetően júniusban győri főkapitánnyá kinevezett Schwarzenberg báróra várt. A végvárakat újra meg kellett erődíteni, katonasággal, hadianyaggal és élelemmel ellátni, mindeközben pedig Győrbe még a polgári lakosságot és a káptalant is vissza kellett telepíteni, illetve fogadni, ami igen tekintélyes újabb kiadásokat követelt, továbbá komoly problémákat eredményezett. Mindeközben ugyanis a hosszú török háború még több mint fél évtizeden át folytatódott. A győri végvidék azonban ezt követően egészen a törökök Magyarországról történt kiveréséig továbbra is védőpajzsul szolgált a Habsburg birodalom keleti tartományainak. 8
