Mészáros Balázs: Arrabona - Múzeumi Közlemények 50/2. (Győr, 2012)
Tanulmányok - N. Mészáros Júlia: A kép mint a művészi illúzió teljessége. Bevezető Németh János festészetéhez és a győri a Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum gyűjteményébe került alkotásaihoz
ARRABONA 2012. 50/2. TANULMÁNYOK A festés számára mindenekelőtt a szín következetes használatát jelenti, mely önmagában hiteles eszköz arra, hogy a valóságban jelenlévő és jelentkező fizikai, érzelmi és szellemi viszonylatokra tiszta festői eszközökkel reflektáljon. Művészetével a valóságot a maga komplex teljességében kívánja megragadni, s ehhez felszámolta a rajzolás és a festés, a vonal és a szín, az optikai és a plasztikai, a figurális és a nem figurális közötti különbséget, és szervesen egymásba integrálta a rajzot és a szerkezetet, a színt és a struktúrát, a teret és a formát, az anyagit és a fenomenálist. Festészetében a szín kontrasztokból alakuló, forma nélküli kiterjedés, melynek egyetlen forrása az ábrázoláson kívüli dimenziók dialektikus viszonyait észlelő, a külsőre és belsőre egyaránt reflektáló művészi vízió. Míg pályakezdésekor a tradícióhoz való személyes kapcsolódás lehetőségét kereste, az 1960-as évektől az európai festészeti tradícióktól való megszabadulás foglalkoztatja. Művészetét az ausztrál aboriginal festészethez hasonlítja,2 ahol a képalkotó a reflexióit az archaikus múltba (álomidőbe) vetíti, hogy a kollektív tudat fogalmi apparátusával megtisztítva minden feleslegestől, konkrét jelentéssel bíró, mégis magasan szervezett, harmonikus esztétikai struktúrákat teremtsen. Az a fajta kritikát gyakorló, mindenre kiterjedő, reflektív és élményszerű totális valóság-kép-festés azonban, amely Németh János művészetének a lényege, nem a múltat és az elme felettit vagy a kollektivet kapcsolja össze a jelennel, hogy bizonyosságot nyerjen a létezés valamiféle felettes, magasabb és folytonos rendjéről, vagy, hogy metanyelvet hozzon létre az az antagonisztikus kibékítésére, hanem Németh János festészete a létező és a lehetséges teljes egyidejűségének oda-visszajárható közegére, s annak érzéki-konkrét festői újrateremtésére irányul. A valóság a festő számára kezdet-, vég- és középpont nélküli, egyidejű és kontinuus térbeli struktúra, mely diskurzusból ered és diskurzussá válik, és a maga összetettségében csak az alkotás folyamatában tapasztalható meg. Németh János olyan komplex festői nyelvre és kifejezésre törekszik, melyben az érzéki és a szellemi, a külső és a belső, a jelenlét és a távoliét, a tér és az idő, a tartalom és a forma mint megbonthatatlan egység, egyedi színminőségek és színstruktúrák változó viszonyrendszerén keresztül ragadható meg. Tudatosan kerüli az illúziót, a zárt, meghatározható formai, jelentésbeli kontextusokat, a hierarchikusan szervezett, merev szerkezeteket, a hagyományos esztétikai elveken alapuló fogalmi és szimbolikus utalásokat.3 A szemlélő megfigyelésre épít, az észleltben benne levő, eredendő lényeget keresi. Az arra való ráérzést, a tudat által kontrollált és véletlen elemekkel — beleérzés, reflexió — formálódó művészi víziót — mint lényeget, s mint jelenvaló és azon túlmutató érzéki-esztétikai jelenséget, a szín kifejezőerejére és térbeli intenzitására támaszkodva, az ábrázolás szándékának teljes kiiktatásával, változó egészként festi meg. Németh János festői világképében a mesterségbeli tudás és a közvetlen, személyes kivitelezés egymástól elválaszthatatlan szemléleti alap. Világlátásához hozzátartozik, hogy vizsgálódó beállítottságú, dialektikusán gondolkodó és moralista,
