Mészáros Balázs: Arrabona - Múzeumi Közlemények 50/2. (Győr, 2012)
Tanulmányok - N. Mészáros Júlia: A kép mint a művészi illúzió teljessége. Bevezető Németh János festészetéhez és a győri a Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum gyűjteményébe került alkotásaihoz
ARRABONA 2012. 50/2. TANULMÁNYOK annyiunk számára jelentést hordoz. Ez az ideális, közös nyelv számára a tárgy-nélküli színfestészet, melynek egyedüli alapja az egyszerűség nélküli szín, mint szubsztanciális lényeg. A színt mint látványstruktúrát és mint a valóság leírásának egyetlen egzakt festői eszközét, az impresszionizmus fedezte fel a festészet számára, anélkül, hogy tudatosította volna találmánya mélyebb jelentőségét: a festők mindössze a látvány kevesebb konvencióhoz kötött, tárgytól függetlenedő interpretálására és az idő térhez kötöttségének az eliminálására használták. A színt és kifejező erejét, fizikai törvényeken és saját természetén alapuló dinamikáját és dialektikus karakterét az avantgárd absztrakt festészet kezdte univerzális művészeti nyelvvé formálni, és a konkrét monokróm festészet használta először abszolút érvényű kifejezésként. Az avantgárd festészet a modernizmus látószögéből még csak modelleket volt képes teremteni az egységes világról, melyek azonnal utópisztikussá váltak, darabokra hullottak, mihelyt az emberek a bennük megtestesült általánost és ideálist a mindennapi élethez mérték, a tudomány új felfedezéseivel és a társadalom, az egyén traumáival szembesítették. A szín mint nyelv a konkrét, minimalista, kinetikus és op art művészeti törekvésekben geometrikus formához és struktúrához kötött univerzálé. A művészek tagadják a formát, ezért minimalizálják. Tagadják a véletlent, ezért a színt körülhatárolják, s tárgyként vagy elemként kezelik, sorozatba rendezik, kiterjesztik a valóságos térbe. A szín anyagként való kezelésével a színmozgás felfokozásával, dinamikus színstruktúrákkal kívánnak a valósághoz elérni. E festészeti mozgalmakban a festmény fizikai valója hivatott arra, hogy a kép önmaga váljon természetté, de ez a természet tudatosan elidegenített, valamely előzetesen kitalált rendszerbe illő, ezért valóság helyett csak modellértékű tárgyakat eredményez. A tartalmi, teoretikus, strukturális és belső színösszefüggések Rothko festészetében értek össze valódi természetté, transzcendens tér-képzetté, valós tájélmények mitikus erejű, absztrakt kifejezésévé. Rothko a fény metafizikus tulajdonságaira koncentrált, és mágikusra növelte a belső élményt, de feszített színmezői elfedték a valóság nagyobbik, jelen idejű részét. A szín a monokróm festészetben integrálódott először olyan komplex nyelvvé, melyben önmagára is reflektál, s a természet mint egész metaforájára tart igényt a belső képi viszonyok és a szín intenzitásának egybevágóságával. Azonban a monokróm kép is csak szélsőséges reprezentáció, mert egyetlen színnel vagy annak dominanciájával a valóságból csak az abszolút jelen-idejűt ragadja meg. Empirikus tapasztalatokra alapoz, a színt mint átlényegített anyagot használja, és a szín anyagi és spirituális tulajdonságait hozza csak felszínre, s közben nem az egészet, hanem a valóság egyéni nézőpontok szerinti szigorú analízisén és a szín viszonylagosságán alapuló reflexiókat formálja nyitott kontextussá, melyben a jelenlévő relativizmusa kap hangsúlyt. Kivételnek számít a konceptuális-minimalista Roman Opalka művészete, aki 1972 óta nap mint nap megszakítás nélkül, szürke alapra fehér szá-214
