Mészáros Balázs: Arrabona - Múzeumi Közlemények 50/2. (Győr, 2012)
Tanulmányok - N. Mészáros Júlia: A kép mint a művészi illúzió teljessége. Bevezető Németh János festészetéhez és a győri a Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum gyűjteményébe került alkotásaihoz
ARRABONA 2012. 50/2. TANULMÁNYOK 1957-től számtalan technikával és kifejezésmóddal kísérletezett. Például színes fametszetekkel, mely technikával archaikus jelekké egyszerűsödött vonalak és néhány szín használatával arclenyomatszerű, absztrakt ikonképeket hozott létre, majd a formát tovább redukálva s megfosztva a szimbolikus utalásoktól, szeriális sorozatokat alkotott belőlük. A szecesszió színvilága és ornamentális vonalkezelése mellett az absztrakt festészet felülethez kötődő kifejezésmódja vonzotta. Vonalas elemek, geometrikus szerkezetek és színek konstellációiból, valamint a szögletes kereteket azonos mezőkre felosztó, függőleges és átlós vonalak elforgatásával létrejövő ritmusokból építkezett. 1959 és 1961 között a látványt komplex színstruktúraként kezdte értelmezni. Minimális eszközökre — a festék színére, anyagának sajátosságaira, valamint az ecsetkezelés módjára — hagyatkozott, és arra törekedett, hogy képein a struktúra a forma illúzióját keltse (6052 és 6123 című képek). A sűrűn barázdált, magas plaszticitás értékű monokróm és monokróm hatású felületeket eltérő kvalitású (sűrűségű, irányú) és karakterű (kifelé és befelé ható, folyamatos és megszakadó, organikus és anorganikus) belső mozgásokkal, mozgásban lévő struktúra-elemekkel, vagy a vonalas-szálas, dinamikus struktúrába belesimuló, halk szín-akcentusokkal árnyalta (6052,6124, 6231, 6282, 6312, 6331, 6351, 6371) (1. kép). Ezen az úton a lírai absztrakt festészethez érkezett (2. kép), de közben megalkotta első minimal art képét is (6041), mely továbblépésre késztette. Innentől kezdve a kifejezésben, a szín- és formavilágban és a gondolkodásban is fogalmi tisztaságra törekedett. Festészetében elsődleges szerephez jutott a szín, amely szükségtelenné tette a perspektíva és a tárgyias megjelenésű vagy tárgyszerű formák használatát is. Az 1960-as évek elejétől tudatosan törekedett a látvány tiszta szemléleti megragadására. A természet minden formája és viszonya érdekelte, ezeket azonos értékű struktúrákként kezelte. Képein a különféle arányokban, kiterjedésben és ritmusban felhordott színek finom vagy erőteljes változásai egymást sűrűn átszövik, döntően meghatározzák (3. kép). Festészetében a színek kölcsönhatásai kezdtek dominálni, amelyek révén sikerült eloldania a képen a valóságot az anyaghoz való kötöttségétől. A lineáris festékfelhordás elveszítette addigi jelentőségét, festésmódja spontánabb, felszabadultabb lett, belső mozgásoktól lüktető foltokból építkezett. Egy hirtelen felismerés nyomán, 1960-ban, a plasztikus dimenziót a kép egyik sarkának a lemetszésével teremtette meg, ezáltal végérvényesen megszabadult a maradék festészeti tradíciótól is (6055) (3-4. kép). Festészetében és gondolkodásában az idő és az időtől való függetlenedés egyszerre volt jelen, az önálló valóságteremtés, a korabeli kulturális viszonyok és saját társadalmi léte egyformán foglalkoztatták. Míg az előző időszakban a kép absztrakt tartalmát a festékanyaggal teremtett színstruktúrák erősítették fel, most a színkontrasztok, és a tudatosan irányított színfelületek egymás közti dialógusa, amelynek következtében képein a látható arányok is viszonylagossá váltak (5. kép). 202
