Mészáros Balázs: Arrabona - Múzeumi Közlemények 50/2. (Győr, 2012)
Tanulmányok - Varga Kálmán: A nagycenki Széchenyi-kastély kutatástörténeti áttekintése, kapcsolódó irodalma és egy kastélymonográfia vázlata
ARRABONA 2012. 50/2. TANULMÁNYOK A kutathatóság általános történeti determinációi Ha a kastélyt nem csupán építészeti alkotásnak tekintjük, hanem a Széchenyi család sok szempontból rendhagyó életmódját is tükröző rezidenciának, művelődéstörténeti jelentőségű helyszínnek, mi több, az 1860 után kialakuló Széchenyikultusz egyik centrumának, megállapíthatjuk, hogy a kastéllyal kapcsolatos szisztematikus kutatások és feldolgozások egyes irányokban — például az építéstörténetben — komoly eredményeket értek el, más vonatkozásokban — például a tárgykultúra vagy az életmód feltárásában — pedig még el sem kezdődtek. A kastélyról jellemzően a család genealógiáját, egyes tagjainak életét, illetve a birtokviszonyokat tárgyaló munkákban esik szó, alapvetően — Egervárral, Széplakkal és Horpáccsal együtt — csupán egyszerű rezideális helyszínként.1 Az okok egyike közhelyszerűen tudománytörténeti hátterű: a kompetens tudományos diszciplínák — például a művészet- és építészettörténet — kialakulása, majd fejlődéstörténete időben szinte párhuzamos azokkal az építészeti kultúrákkal, melyek XVIII-XIX. századi korszakai közül a barokkban a cenki kastély is épült, azaz egyfajta kortársi, tehát nem történeti viszonyról volt szó. Különösen így volt ez a XIX. század közepétől teret hódító műemlékvédelem, mint egyszerre elméleti és gyakorlati tudományterület relációjában,2 melynek vizsgálódási köre a kezdeti évtizedekben az Árpád-házi és az ún. vegyesházi uralkodók korára terjedt ki, vagyis a gótika utáni stílusokat — sőt a későgótikát is — már csak provizórikusán érintette. Ebben a felfogásban ráadásul a barokk „elfajzott” reneszánsznak és nem organikus, hanem „származék”-stílusnak minősült. Sajátos megnyilvánulása és következménye volt ennek a szemléletnek a purizmus, a stílustisztaságra törekvés elve, amely a későbbi korok építészeti, sőt részben tárgyi kultúrájának produktumait is lényegében értéktelenné degradálta. 1858-ban a közmegegyezésen alapuló korszakhatárt ugyan 1711-ben rögzítették, de ez inkább a régészeti jelentőségű és védelmi funkciójú emlékekre (várak, városfalak, romemlékek), mintsem a művészi vagy esztétikai értékeket is hordozó építményekre vonatkozott.3 A szemléletben a XX. század elejétől figyelhető meg fokozatos elmozdulás, de a törvényileg is rögzített doktrína korlátozó ereje egészen a század közepéig fennmaradt, sőt a régészetben máig él. A reneszánsz, a barokk, a rokokó, majd a klaszszicista és historizáló stílusú világi építészet, ezen belül pedig a kastélyok és kúriák építészete is hosszú időn át háttérbe szorult, s csak az 1920-as években fordult feléjük a figyelem. Az első, Rados Jenő nevéhez köthető és áttörésnek mondható öszszefoglalásra, mely gazdag képanyaggal illusztrálva tekintette át a hazai kastélyállományt — s amelyben már a nagycenki együttes is szerepel —, azonban 1939-ig várni kellett.4 Jelentősége ellenére a gyűjteményes munka nem nyújtott hivatalos védelmet a kastélyok számára, de fontos stációja volt a „műemlék” kategóriába sorolt épített örökségi kör műfaji és korszakbeli kibővítésének. A Széchenyi-kastély vonatkozásában mértékadó előzményként értékelhetjük Csatkai 120
