Székely Zoltán: Arrabona - Múzeumi Közlemények 50/1. (Győr, 2012)
Tanulmányok - Horváth Ciprián: X-XI. századi, tausírozással díszített, trapéz alakú kengyel Mosonmagyaróvár határából
ARRABONA 2012. 50/1 TANULMÁNYOK majd a huzalnak az alapfém síkja fölé emelkedő részét szélesebbre kalapálták. (6. tábla 3-4.) Meg kell említeni azonban azt a módszert is, melynél a vésést hasonló eszközzel végzik, ám a vájat széleit csak a díszítő célzatú fém behelyezése után kalapálják vissza, mely így rögzíti azt, s így a kettő — esetleg csiszolás segítségével — közös síkba kerül. (Urbon 1997,10., Taf. I.; Wolters 2007, 545.) Ennek bizonyos példáját ugyan nem ismerem a korszak leletanyagában, ám a rossz megtartású darabok esetében a lehetőséget nem lehet kizárni. Ennek ellenére ugyancsak kijelenthető, hogy amenynyiben alkalmazták is az egykori mesterek, a Kárpát-medencében nagyobb számban semmiképp sem ez a módszer lehetett az elterjedt. Az előbbi módszer alkalmazható volt az egymagában álló és a szorosan egymás mellé helyezett, így nagyobb, egybefüggő felület benyomását keltő minták esetében is. E megoldásnál azonban a szorosan egymás mellett kialakított, egymással párhuzamos vájatok vésetét kiegészíthették azokat keresztező, különböző mélységű és erősségű nútokkal. Ez a módszer leginkább az ún. raszter technikához (Gußmann 1994, 148-149.) sorolható, melynek különböző típusai különíthetők el. Az egyik, mikor a kivésett vájatokra többé-kevésbé merőlegesen, vagy kissé ferdén, ám kevésbé mély és hosszú, viszont relatíve sűrűn sorakozó kisebb vájatokat képeznek ki. (8. tábla 1-2.) Ezután kalapálják be az erőteljesebb vájatokba a díszítő fémet, mely azonban az alapfém síkjából kiemelkedő részén, az elkalapálás nyomán annak síklapján kialakított vájatokbán is rögzül. Egy másik megoldás, mikor az alapfém felületén egymást metsző, megközelítőleg azonos mélységű és szélességű vájatokat alakítanak ki. (Halmágyi-Riedel 1986, 65., 3.26. ábra) Ezt a technikát nevezik a felület felborzolásának (Kovács 1986, 96.), vagy rácsos raszternek is. (Gußmann 1994,148.) Ez lehetett a ritkábban alkalmazott megoldás, nyomai tudomásom szerint egyedül a Nagytarcsa - Homokbánya A sírjából előkerült kengyelen láthatók. (7. tábla 2.) Itt sajnos nem maradt meg a berakás egyetlen részlete sem, ezért kérdéses a kirajzolt minta. A kengyelen azonban kétféle felületmegmunkálás figyelhető meg, hiszen a fentebb említett egyenletes kialakítású raszter mellett — mely a kengyel szárainak külső oldalán, részben a nyakon és a fülön kapott helyet — a szárak belső oldalán, azokra csaknem merőleges, sűrű, csoportokban elhelyezkedő vájatok láthatók, melyeket keresztirányban mélyebb, s egymáshoz kevésbé közel lévők kereszteznek. Mindennek oka talán a külső és a belső oldal díszítése közti különbségre vezethető vissza. A fül alsó, a nyak és a szár külső részével párhuzamos sávban futó vésett felület azt az enyhén ívelt, horgas végű berakást is emlékezetünkbe idézheti, mely a levélmintákkal díszített kengyelek jellemzője, egyetlen trapéz alakú kengyelpár mellett (Horváth 2009, 66.), de feltűnik önálló díszítőelemként is egy pestlőrinci kengyelpáron.11 Nézzünk néhány további technikai részletet is. A muscai/muszkai és a pincehelyi kengyelek homokóra alakú mintái esetében az a különbség, hogy utóbbi kengyelen a minta körvonalán, és azon belül is annak csúcsai irányába mutató függőleges, önmagukban futó határozott vájatok láthatók (6. tábla 1.), míg a 18
