Székely Zoltán: Arrabona - Múzeumi Közlemények 50/1. (Győr, 2012)
Tanulmányok - Nemesné Matus Zsanett: Csesznek váráról. Adalékok a XIX. századi rege műfajtörténetéhez
NEMESNE MATUS ZSANETT CSESZNEK VÁRÁRÓL A Cseznek várának költői stílusa Bodroghy regéje nyugalmas elbeszélő hangnemben indul: a teljes szerkezetű kijelentő mondatokkal részletes bepillantást nyújt a győri vár ostromával kapcsolatos történelmi szituációba. Majd a 129. sorban a „csak” ellentétes kötőszóval Lázár érzelmi zaklatottsága szembekerül az eddigi nyugodt történésékkel, a győri ostrom utáni örömmámorral. Az ezt követő két „Hah!” felkiáltás újabb ellentétet teremt, méghozzá Lázár katonai sikerei és boldogtalansága között. A 145. sortól, a két szerelmes jellemzésével és találkozásuk körülményeinek leírásával újra visszatér a szövegbe a nyugalom, mely nem tart sokáig, ugyanis a 192. sorban a „de” ellentétes kötőszóval kezdődő inverzió újabb feszültséget teremt. Ekkor derül ki, hogy az öreg Cseszneki nem Lázárnak, hanem Pethének — kinek az öreg felé mutatott arca kontrasztban van valódi tulajdonságaival — szánja lánya kezét, és Pethe ezt követő — negatív tartalmú tárgyas („Mérget hintet”) és jelzős alárendeléssel (Bujálkodó tüzével”), főnevekkel („hibákat [...] Korts”) történő—jellemzése szintén a nyugtalanságot fokozza. A gaz csábító bemutatása után újra Lázár kerül előtérbe, kinek ábrázolásánál a „de” ellentétes kötőszó, valamint a halál szónak többszöri, szószerinti ismétlése („a’ halált, a’ mit kívánt [...] Halált kívánt) és szinonimája („éltének / véget vetve”) boldogtalanságát nagyítja fel, de kitűnő harcosként örök nyugalmat még nem lelhet. Ezt követően (273. sor) újra visszatérünk a kezdeti örömmámorhoz, mellyel egy időre újra helyre áll a rend a regében. Sőt, miután az öreg Csesznekit megmentette Lázár, fiának fogadja („most benned lelkes vömet / És fiamat ölelem.”), mellyel a fiatal hős végre elnyerhetné a régóta áhított boldogságot, csakhogy Cseszneki a monológjában (295. sorban) egyrészt a későbbi török elleni harcot („El megyünk még a’ Törökre”), másrészt a narrátor a 357. sorban a „De hah!” felkiáltással Juci megszerzésének nehézségét vetíti előre („sok víz le foly addég / még a’ szőke Dunába”). A nyugalom után újra a feszültségé lesz a főszerep, melyet a káplán elbeszélése teremt meg: jelzős alárendelésekkel („réméttő hirt”, réméttő hirt”, „Az izmos kar, férjfi erő / Határtalan szilaj tűz”), jelzőkkel („dühös esze veszett”), igékkel („Kért, óhajtott, térdelt, nyögött / Kívánt... Kér, parancsol, esedez [...] Lankad, roskad, rogy”), alárendelő alanyi („Kit az Inger, ’s indulat / Kárhozatos bűnös buja / Tüze lángja szélt dúlta / Úgy ragadja az oltárról”) és alárendelő időhatározói összetett mondattal („Ha ez mozdult, az is feli ált / a’ nyomába tántorgott”), valamint néhány egyszerű tagolt mondat halmozásával („Nem volt nyugta [...] Pihenése nem vala [...] Nyomába volt”). A káplán Pethe vadászatnak álcázott tervéről is beszámol, mely hangosan indul („Kürtöt fuvatot [...] vadász lárma / ujjongató zajának”), majd csendbe fullad („Erdőségen / mély csendenség nyugodott / se a’ Kürt, sem a Kutya / ugatása nem hallatott ...Mély csendesség [...] Egy lélek sem mozdula [...] semmi lárma / Zörej, zaj nem hallatott”), és végül ezt a némaságot az égdörgés, Pethe kopogása, valamint a török sereg megjelenése töri meg. 175
